MEGLOPTAM AZ ÉRZÉSEMET

Megloptam az érzésemet,
Azt a részt, hol ott vagy te bent.
Kisajátítottam onnan,
Öncélúan elraboltam

Néztem néma alázattal,
Szenvedélyes imádattal.
Nem találtam rá szavakat,
Gondolatom ott elakadt.

Hogyan is volt, hogyan történt,
Agyam azt kutatta tüstént?
Derengeni kezdett lassan,
Amit ébren megálmodtam.

Megjelent és úgy jött felém,
A flaszteren integetvén.
Visszaintettem és vártam,
A régmúlt varázslatában.

Köszöntünk, hogy találkoztunk,
Utcazajban ácsorogtunk.
Boldog mosoly volt orcánkon,
Hihetetlen találkánkon.

Éreztem, hogy szólni kéne,
A beszélgetést elkezdve.
Gépiesen, monotonon,
Súgtam halkan udvarlásom.

Hogy mit mondtam, már nem tudom,
Akárhogyan gondolkodom?
Talán bókot, szép szavakat,
Vagy hódító mondatokat?

Szemeivel rám tekintett
Elbűvölőn figyelgetett.
Szám mozgását úgy követte,
Szinte szavaimat leste.

Végre megszólalt hirtelen,
Váratlanul felhevülten.
Sorsdöntő volt minden ottan,
Éreztük is gondolatban.

Felnőttekként bambán álltunk,
Vagy tán nagygyermekek voltunk.
Tudtuk nem jön több véletlen,
Ha elválunk emberségben.

Mennyi gondolat élt bennem,
Most is tudom, most is érzem.
Mégis akkor leblokkoltam,
Valamit nagyon akartam.

Mikor találkozunk újra,
Kérdeztem rá, mosolyogva?
Vártam rég e találkára,
Mint valami Messiásra.

De az utca megzavart most,
Itt csevegni nem ildomos.
Minden szem mireánk mered,
Hogy valljak neked szerelmet?

Láttam rajta, hogy ezt várta,
Felcsendült a kacagása.
Szeme fénylett bíztatóan,
Felsóhajtott, nyugalomban.

Én is vártam rég e napra,
Mondta a szavamba vágva.
Nem mehetünk el mellette,
Tőlünk könnyelműség lenne.

Őszinte volt a mondása,
Büszkeséget sutba vágta.
Elkezdődött, folytatódott,
A boldogság ránk ragyogott.

Makó, 2016-09-25