RAVATAL

Ravatalán mindenki jó,
Nincsen senkinek sem bűne.
Elfeledik bohémságát,
Odakinn a temetőbe.

Körülállják koporsóját,
A család, és a sok barát.
Elmondanak ott egy imát,
Utoljára egy hozsannát.

A könnyeknek homályában,
Meglapul a régi érzés.
Lepereg egy élet ottan,
Jó és a rossz, összevetés.

Eltűnik a rossz örökre,
Csak a szépre emlékeznek.
Olyan lesz e nap emléke,
Mint egykoron volt a kezdet.

Elhangzik a pap beszéde,
A lelkekbe behatolva.
Magába száll mindenki ott,
Áhítattal, szánakozva.

Búcsúztatja a családtól,
Imádságot énekelve.
Gyászolók sokaságának,
A részvétet kifejezve.

Elindulnak, együtt mennek,
A sír felé igyekeznek,
Soha többé nem lesz ilyen,
Végtisztesség egy embernek.

Ahogy lassan bandukolnak,
Gyászzene szól, halkan, csendben.
Távolból a lélekharang,
Megszólal a messzeségben.

Harangszónak hatására,
Érző szívek megdobbannak.
Megtört lelkű emberekben,
Szimbólum lesz majd ez a nap.

A tátongó sírnak szélét,
Körülállja, gyülekezet.
Összeszorult szívvel nézik,
S hallgatják a szentbeszédet.

A koporsót leeresztik,
A rideg sír mélységébe.
Szenteltvizet hint rá a pap,
„Öröklakást” megszentelve.

Szorgos kezek, födet, hányják,
A sírhantot alakítva.
Koszorúkkal, virágokkal,
Betakarják, elhalmozva.

A Földről így távozik el,
Akit az ég elszólított.
Meghal akkor mindenkiben,
Egy kicsi rész, ahol lakott.

Még egy kissé várakoznak,
Talán magukat nyugtatva.
Elsuttognak egy-két szót még,
A fejfára ráhajolva.

Megindulnak hazafelé,
Gyászruhájukban ballagva.
Az utcákon sokan mondják,
Valaki elment ismét ma.

Az évek gyorsan rohannak,
Tudjuk ránk is ez vár egykor.
Űrt képezünk a családban,
Csendes, néma távozáskor.

Makó, 2016-10-16