HARMONIKA

Harmonikám csodás hangszer,
Gombokkal és billentyűkkel.
Ha felveszem, hozzám simul,
Őszintén, és nem álnokul.

Karjaimban elringatom,
Érzéssel megsimogatom.
Szeretetemet megérzi,
Meghálálja, és igényli.

Vállaimat átöleli,
Fogva tartja, el nem véti.
Légzsákját, ha teleszívja,
Megszólal a szépmuzsika.

Érces, csengő hangjaival,
Elvarázsol bűbájával.
Basszushangok ritmusával,
Utazunk a valóságban.

Együtt barangolunk ketten,
Zeneszárnyán önfeledten.
Bejárjuk a nagyvilágot,
Hegyet, völgyet és síkságot.

A Kék-Duna keringővel,
Strauss régi zenéjével.
Mesevilágba eljutunk,
Ahol Óz-zal találkozunk.

Kalandozunk, s kóborolunk,
Sok-sok helyen, meg-megállunk.
Könnyet csalunk a szemekbe,
Vidámságot a szívekbe.

Muzsikusnak dal a lelke,
Hófehér és nincs folt benne.
Tisztaságát tovább adja,
A hű társ, a harmonika.

Meghálálni csak úgy lehet,
Hogyha szívedből szereted.
Amit nyújt a közönségnek,
Ha figyeled, nem feleded.

Hatvanéves nagy szerelem,
Kapcsolatunk nem gyötrelem.
Jobb az minden házasságnál,
Igazabb a hazug szónál.

Alázatos is tud lenni,
És hozzám alkalmazkodni.
Ilyenkor én úgy imádom,
Neki adom gondolatom.

Hozzá írok dallamokat,
Nótát, foxot, s táncdalokat,
Újaim rajta siklanak,
Lassan, gyorsan, vagy megállnak.

Ebből lesznek melódiák,
Nekem igaz boldogórák.
Önzők azért nem vagyunk mi,
Előadjuk, úgy igazi.

A tapsokon megosztozunk,
Illően meg is hajolunk.
Közös siker minden álmunk,
Vagy talán az örök vágyunk.

Zene, zene, zenebona,
Ez nekünk „Ars poétika”.
Megnyugtatja (a) kedélyeket,
Feltárja a szerelmeket.

Harmonikám csodás hangszer,
Játszom rajta szenvedéllyel.
Hűséges volt mindig hozzám,
Nem feledem, – el nem hagyám!

Makó, 2016-07-16