HASPÓK

Haspóknak mondják tréfásan,
Pocakjáért humorosan.
Büszke rája, ő nevelte,
A sajátja, féltett kincse.

Gyermekként még csak dagi volt,
Aranyos kis duci, pufók.
Felnőttként tekintélyt szerzett,
Belőle nagy óriás lett.

Mondja gyakran mosolyogva,
Nincs csúnyább soványnál soha.
Egyetek hát rusnya gebék,
Gilisztások, csúf nemzedék.

Székre, ha ül, sosem billeg,
Stabil alatta az ülep.
Felállás már gondot okoz,
Nagyokat nyög, s erőt fokoz.

Hogyha nehezen sikerül,
Tántorog, s jó kedvre derül.
Pedig térde ropogása,
Komoly gondot az okozza.

Eszébe nem jutott soha,
Hogy hatalmas súly a baja.
Hasközelben csókot nem ád,
Hiszen nem éri el a szád.

Étvágyával sosem volt baj,
Változtatni hát nem akar.
Madár nevű ló adagja,
Annyi neki fejadagja.

Reggel korán, hogyha ébred,
Kínozza az éhségérzet.
Hasa mintegy nagy turbina,
Korog, szenved, étket várva.

Délelőtt a fejét töri,
Ebéd mi lesz, aznap neki.
Mikor a dél elérkezik,
Mindent sorra el is pusztít.

Vacsoraidő tájt szegény,
Várja már nagyon az evést.
Belei rég zuborognak,
Ha nem eszik, alább nem hagy.

Délelőtt, délután kaja,
Akkor is jó az uzsonna.
Böndője nem lehet üres,
Mert a teste akkor szenved.

Rossz embernek nem mondhatják,
Bármennyit kap, semmit sem hágy.
A tányérját kitöröli,
Mosogatást így elvégzi.

Haragosa nincsen neki,
Hogyha, van az állatkerti.
Víziló és annak fia,
Bosszúsan néz (a) behemótra.

Példaképe a nagy zsiráf,
Csinál ő is terpeszállást.
Ha lehajol, másképp nem megy,
Gyomra egy centit sem enged.

Embertársai irigylik,
Egyenes tartását lesik.
Ha görnyedve járna-kelne,
Szétrepedne, mintegy dinnye.

Haspók, vagy a pocak király,
Jó barát, nincs vele viszály.
De ha éhes Isten őrizz,
Menekülj, – amíg nem eszik!

Makó, 2016-07-10