RÚT ÉS SZÉPSÉG

Magányosan elmerengek,
S figyelem az embereket.
Állatokat, természetet,
Rútságokat, szépségeket.

A rút is szép valakinek,
Vitázni hát nem érdemes.
Anyaméhnek féltett kincse,
A szülőnek rút gyermeke.

Szeretetét rááldozza,
Változtatni, nincs hatalma.
Mindent odaadna érte,
Ha, megszépülne a kincse.

Rútságát tán nem is látja,
Szemeivel nem vizsgálja.
Lelke tartja hatalmába,
Szeretettel elhalmozva.

Rút gyermek, ha megváltozna,
Lelke is átalakulna.
Elragadná új szépsége,
Álnok lenne nemes szíve.

Álságosan élne tovább,
Elfeledve a rég múltját.
Jóságán tán csorba esne,
Hazug lenne természete.

A szépség útvesztőjébe,
Észrevétlen beleesne.
Csapdájának hatalmába’,
Összetörten belandolna.

(A) tükörkép mit régen látott,
Visszaadná az új arcot.
Szeme, mint lelkének tükre,
Megmaradna mindörökre.

A széppé vált orcácskáján,
Régi szeme hunyorog tán.
E kettősség csaló lenne,
Újlátványként ötvöződne.

A szépség csodás adomány,
Valóságos kis hozomány.
Szülőnek a boldogsága,
A látványnak a talánya.

A szépség nagy veszélyhordó,
Ettől lesz nagy álmodozó.
Mint a polip csápjaival,
Öleli át hatalmával.

(A) szépség, szépségét megszokja,
Trónjáról le nem mondana.
Nem küzdött meg soha érte,
Talán ez lesz egyszer veszte.

Úgy született, nevelkedett,
Büszkén, mintegy csodagyerek.
Természetes lett az neki,
Hogy mindenki csak dicséri.

Lelke talán nem oly gazdag,
Mint a rúté, ki szerény csak.
Törtető lehet ő érte,
Mindent egy lapra feltéve.

Szépség magát cicomázza,
A világot úgy ámítva.
Ellentétben ő a rúttal,
Mindig uralkodni akar.

Ne tegyünk hát különbséget,
Fogadjuk sors ítéletet.
A szép, szépnek született meg.
A rút lelke gazdagabb lett.

Makó, 2016-07-08