LEHET…

Lehet, hogy majd megismerik,
Miket írtam, s írok mindig.
Egyszer talán célba érnek,
Kitárul akkor a lélek.

Gondolataim megnyílnak,
Nyitott könyvként megláttatnak.
Ott állok majd szemük előtt,
Ugyanúgy, mint most,- ezelőtt.

Visszatekintek majd onnan,
Hol a szív már rég nem dobban.
Életem fénylett egykoron,
Vesztem lesz talán a korom.

Nem vágyom a babérokra,
Éldegélek magányomba’.
Nyitott szemmel sétálgatok,
Igazat, gazt, mind meglátok.

Megénekelem sorokban,
Rímek között, valóságban.
Nem törődök karrierrel,
Cifra címmel, törtetéssel.

Kik magukra ráismertek,
Örültek, vagy kinevettek.
Voltak, kik pokolba küldtek,
Találkozom, ott veletek.

Hattyúdalról nem álmodom,
(Azt) politikusoknak hagyom.
Kik dicsérik agyba-főbe,
Önmagukat istenítve.

Maguk felé söpör kezük,
Nincs is talán igaz lelkük.
Míg vagyonuk gyarapodik,
A szegénység növekedik.

Erről írni nem népszerű,
Lehetek bár igazhitű.
Tudomást nem vesznek rólam,
Porszem vagyok eltiportan.

Mit tragédiának látok,
Az magyarra igaz átok.
Szép szavakkal magyarázzák,
Vezetőink eltusolják.

Képmutatás, önámítás,
Hazugságok és becsapás.
Fejünk fölött ott köröznek,
Észrevétlen becserkésznek.

A vak költőt, ha süket is,
Azt talán, el is ismerik.
Nem tudja a valóságot,
Képmutató csalárdságot.

Szép szavakkal rukkol elő,
Úgy lesz belőle nagy menő.
Elismerik, magasztalják,
Pedig lát, hall, azt jól tudják.

Oda áll, ahol tanácsos,
A céljáért, lesz magasztos.
Ordót kap elismerésül,
Felette az ég kiderül.

Magamat így el nem adom,
Inkább nyelvem leharapom.
Nem leszek én csicskásköltő,
Pernahajder, vagy lókötő.

Nem írok dicshimnuszokat,
Álnokságos, rigmusokat.
Amért éltem el nem adom,
Legyen igaz minden napom!

Makó, 2016-07-07