ÍROK

Írok sok-sok fejezetet,
Valós, igaz emlékképet.
Mik felgyülemlettek bennem,
Papírra vetni igyekszem.

Reggelente korán kelek,
Velem ébrednek ötletek.
Szabadulnék, de nem tudok,
Gyötörnek a gondolatok.

Meghányom-vetem azokat,
Félreteszem, ami várhat.
Végül, egy, hatalmába kerít,
Nincs menekvés, az kényszerít.

Agyam pörög, mint egy óra,
Lüktetve, és zakatolva.
Az első szó megjelenik,
A papíron elém tűnik.

Nézem, közben, gondolkodom,
Gondolatim rangsorolom.
Szavakat, szavak követik,
Emlékeim összegyűjtik.

A sorok, így szaporodnak,
Egymás után sokasodnak.
A sorvégek összecsengnek,
Ezekből lesznek a rímek.

Rímfaragóvá így válok,
És költővé avanzsálok.
Megjelennek a verseim,
Kötetekben írásaim.

Gondolattáraim azok,
Igazak mind, nem hazugok.
Olvasóim olvasgatják,
Emléküket fellapozzák.

Azonosulnak azokkal,
Mesterkélt, formált szavakkal.
Felfedezik tartalmukban,
Ami közös a múltunkban.

Ők lesznek a revizorok,
Vagy hívatlan prókátorok.
Magyarázkodni próbálnak,
Ötleteket ráruháznak.

Sokszor arra nem gondolok,
Más vágányon utazgatok.
Mit versemre kitalálnak,
Szépnek, jónak elmondanak.

Mit leírtam nem változik,
Gondolkodást elősegít.
A betűk, szavakká érnek,
S azok lesznek mondatképek.

Ha csak azokat olvassák,
Mechanikusan biflázzák,
Nem veszik azt akkor észre,
Mi (a) sorok közt van elrejtve.

Írók, költők gondolata,
Így kerülhet holtvágányra.
De, ha többször elolvassák,
Felfedezhetik a talányát.

Rájönnek a csízióra,
Rejtett, titkos gondolatra.
Akkor értik meg igazán,
Mi nekik szól, varázsolván.

A költők lelkivilága,
Ígyen lesz átvilágítva.
Népszerűségnek hatalma,
Ott lapul, minden írásba’.

Makó, 2016-07-30