KÉPEK!

A képeim között élek,
Ők jelentnek emlékeket.
Visszavezetnek a múltba,
Ifjú évek mámorába.

Az őseim velem vannak,
Pedig már régen elhagytak.
Egy napon azt vettem észre,
Magam vagyok elfeledve.

Köröttem ott fenn a falon,
Mint megannyi nagyhatalom.
Képkeretben, emlékképben,
Ott van helyük a lelkemben.

Elmerengek némán, csendben,
Az időtlen messzeségben.
Megjelennek képzeletben,
Átölelnek szeretetben.

Gondolatom hatására,
Elém jönnek, szépen sorba’.
A magasból rám nevetnek,
Simogatón becézgetnek.

Benépesül szobám velük,
Talán most is van még tervük.
Egyengetnék az utamat,
Nekem bizalmat adnának.

A rámákból, hogy rám tekintnek,
Alakjaik megremegnek.
Vagy tán szívemnek játéka,
Hozzám őket visszahozza.

Öt generáció nálam,
Ott lakozik a szobámban.
Békesség honol közöttük,
Eláraszt a szeretetük.

Bástyaként, hogy körül vesznek,
Tornyosulnak az emlékek.
Ereklyeként laknak velem,
Övék minden tiszteletem.

Gyermekfejjel boldog voltam,
Róluk sokat álmodoztam.
Mégis messze mentek tőlem,
Itt maradtam elfeledten.

Talán várnak rám titokban,
Túlvilági otthonukban.
Ők sem feledtek el engem,
Lenn a földi életemben.

Korom megvolna már hozzá,
Mégsem megyek még sehová.
Igaz! Hívni nem hívtak még,
Akkor minek, miért mennék?

A holnapot halogatom,
Egyre messzebbre eltolom.
A vágyálom ide köt még,
Élni sokáig szeretnék.

Tervek, álmok sokasodnak,
Ötletek közt raboskodnak.
Annyi sok minden köt ide,
Itt hagyni mind, csak bűn lenne.

Unokáim kacagása,
Fülemnek az, szép muzsika.
Öreg napok üdvössége,
Minden idők reménysége.

Ne hívjatok hát őseim,
Szívem, lelkem, szeretteim.
Maradjatok mindig velem,
Hagyjátok, hogy itt lent éljem!

Makó, 2016-06-11