TERVEK, ÁLMOK, EMLÉKEK!

A tervek lassan elfogynak,
Az álmok, álmok maradnak.
Az emlék, emlékbe csap át,
Ha egyszer jön – hogy nincs tovább.

A múlt kopog az ablakon,
Ismerős a hangja nagyon.
Az ajtó most még nyitva áll,
Olyan, mintegy üres kis vár.

Az évek gyorsan elszállnak,
Határt szabnak gazdájának.
Két évszám közt éldegélek,
S az utolsó távol lebeg.

Nem láthatom, hol a vége,
Amely egyszer végső lenne?
Kíváncsi rá nem is vagyok,
Nélküle még boldogulok.

Utam járom gondterhelten,
Fájópont lakik szívemben.
Egyszer itt kell hagyni mindent,
Korom erre figyelmeztet.

Mesés évek, boldog percek,
Szép remények kecsegtettek.
Mézesmadzaggá változtak,
Reményeket eltiportak.

Hit, és remény, mily szép szavak,
Hát a szeretet hol marad?
Frázis az csupán, vagy való,
Jövendőmhöz irányadó?

Gondolatok felszakadnak,
Csapongva felettem szállnak.
Agyam néha kissé kihagy,
Holtvágányon araszolgat.

Majd visszatér megborzongva,
Félelemmel átitatva.
Feltűnik a jövő képe,
Amely múlt lesz, összetörve.

„Egy gondolat bánt engemet,
Ágyban párnák közt halni meg”!
Így vívódott a nagy zseni,
A halhatatlan Petőfi.

Neki a vágya teljesült,
Halálával úgy szembesült.
Segesváron, ott lett vége,
Csatatéri messzeségbe.

Ahogy éveim rohannak,
Elém tárul e gondolat.
Hogyan kellene elmenni,
Méltósággal tovább állni.

Megoldást, azt nem találok,
Mivel távolba nem látok.
Rémálom vesz erőt rajtam,
Feküdni egy betegágyban?

Másoknak terhére lenni,
Magam élve eltemetni?
Mily szép volna mosolyogva,
Távozni a túlvilágra.

Mindenfélét összehordok,
S rájövök, hogy még itt vagyok.
Ármány költözött lelkembe,
Badarságot becsempészve.

De, ha jön a halál értem,
Bokán rúgom, majd rendesen.
Tovább megyek, tovább állok,
Katonásan szalutálok!

Makó, 2016-06-04