DANKÓ PISTA,  A ZENE, ÉS A CIGÁNYSÁG

„Szegeden, 1998-ban Dankó Pista születésének 150. évfordulója alkalmával országos pályázatot írt ki a Dél –magyarországi Nótaszerzők Egyesülete, mely pályázat különdíját én nyertem el, ezzel a munkámmal!”

A zene szinte egyidős az emberiséggel. Első megnyilvánulása már az ősember korára vezethető vissza, amikor a különböző munkafolyamataik alatt, az egy hangon való recitálás jelentette a primitív munkadalt, melyből sok ezer év után, kialakult mai 12 egyenlő részre osztott zenei hangrendszerünk.

Ebben a sok ezer éves múltban tallózva megállapíthatjuk, hogy minden fény keletről jött. A mi muzsikánk is ott fogamzott, ott született és ott élte bölcsőkorát.

Lehet, hogy a letűnt világok a mainál nagyobb zenekultúrát vittek magukkal a megsemmisülésbe, és talán igaz lehet az a feltevés, amely szerint a zene fejlődése a ritmuson kezdődött; mert a munka, egyenletességet követel, és annak végrehajtása, ennek hatására könnyebb. A két, három, négy stb. hangokból álló dallamokon keresztül vezetett el az út az ösztönös dalolás, éneklés, hangutánzás után a mai hangszeres muzsikáláshoz, – mely mellett állást foglal zenekultúránk is.

Már az ókorban, a szobrászat, festészet, építészet, költészet és egyéb művészeti tevékenységek a tökéletességig fejlődtek. Ellentétben a zenével, mely maradt a korábbi kultúra szintje alatt.

Ennek magyarázata az, hogy a zene elvont, és minden megnyilvánulása a lélek mélyén gyökeredzik. Tehát az emberi lélek teljes kifejlődéséhez, a zene nyelvén való igaz és tökéletes megnyilatkozáshoz sokkal hosszabb időtávolság kellett, mint a többi művészet kifejlődéséhez.

Az Etel-közből való vándorlásunk idején, őseink a keleti zenekultúra hordozói voltak. Míg a honfoglaló magyarok fejlett harci technikájukkal vándorolva jutottak el mai hazánk területére, addig a zenei őstehetségeket magába foglaló cigány faj (szintén hosszas vándorlás után), csupán a XV. században jutott el Ázsiából, – Európába. Magyarországot a Duna mellett haladva Románián keresztül érték el.

Kontinensünkön a fogadtatásuk meglehetősen kegyetlen volt, ugyanis idegenkedéssel, gyanakvással tekintettek rájuk és kémeknek tartották őket. 1595-ben, Franciaországban parlamenti határozat rendelte el kiirtásukat. 1662-től halálbüntetés terhe mellett tilos volt tartózkodniuk; Svédországban és Dániában.

A második világháború idején Hitler koncentrációs táboraiban mintegy félmillió cigányt végeztek ki, vagy kínoztak halálra. Köztük több ezer magyar és lengyel cigány élete fejeződött be a gázkamrákban.

Hazánkban a letelepedésük után, meglehetősen nehéz körülmények között éltek, s legtöbben putrikban, vagy roskatag házakban laktak. Két részre tagolódtak: a letelepedett muzsikus, vagy alkalmi munkás, és a vándorló sátoros cigányokra.

A rossz körülményeik ellenére, a barokk korban, az 1600-1750-es években, már a királyi, és a főúri udvarokban találjuk, a zenész cigányokat.

Igazi szerepük a nemesi kúriákon kezdődött 1750 után.

A XVIII. század utolsó harmadától: a verbunkos korszakban jelentőségük egyre nőtt, és lassan ők váltak a magyar zene reprezentánsaivá.

1867-ben a kiegyezés utáni időkben a birtokaikat elhagyó dzsentrivé deklasszálódott nemesség, és a városi hivatalnoki réteg, valamint a polgárság muzsikusaivá váltak.

1945-től rendeződött életkörülményük, így a nép muzsikusai és igazi népzenei hagyományok letéteményesei lettek, s váltak népzenészekké a hosszú évszázadokon át lenézett és megalázott cigányok.

Az 1950-es évektől kötelezték a zenészeket vizsgatételre, és a vizsga eredményétől függően állapították meg a fizetésüket. A cigányság élt a lehetőséggel és stúdiókban meg tanultak kottát olvasni, valamint szakmailag képezték magukat.

Ma már eljutottak odáig, hogy soraikban vannak Kossuth-díjas muzsikusok, énekesek, és nem ritka a művésztanári diplomával rendelkező, illetve főiskolai vagy konzervatóriumi végzettségű cigányzenész sem.

Az elmúlt háromszáz évre, ha visszatekintünk, híres és megbecsült cigányprímások sora vonul fel előttünk:

• Barna Mihály: –Csáky Imre bíboros udvari muzsikusa, aki 1737-ben, 11 társa elöl elnyerte a szepesváraljai zenei versenyt.
• Cinka Panna: (1711-1772) –a XVIII. század egyik leghíresebb prímása.
• Bihari János: (1764-1827) –a híres Rákóczi nóta szerzője, aki egyesítette a verbunkos zene elemeit a kuruc zene hagyományaival, és a korabeli műzene eredményeivel. Hegedűjátékát Beethoven is elragadtatással hallgatta.
• Boka Károly: (1808-1860) –1846-ban művészi érdemeiért polgárjoggal ruházták fel, és a neve felkerült a „Civisek” listájára. Kossuth Lajos kedvelt cigánya volt.
• Nagygéci Rácz Pali. (1815-1885) –Világhírű cigányprímás. (katona karmester) 1848-ban Wladimir orosz herceg Ráczot Szent György kereszt érdemrenddel tüntette ki.
• Gárdonyi Patikárus Ferkó: (1827-1870) – 1867-ben a párizsi világkiállításon többször is játszott III. Napóleonnak. –Az alkotmányos élet kezdetén, az 1870-es években Budán az udvarnál muzsikált.
• Szegedi Erdélyi Náci: (1845-1893) –A városi zenede tanára, színházzenész, cigányprímás.

A felsorolt legendás hírű cigányprímásoknak, méltó követőjévé vált Dankó Pista, aki jó barátjának: Gárdonyi Gézának születési helyével kapcsolatosan elkeseredésében a következőket írta:

„Születésemre vonatkozólag legjobb lenne, ha a helyet nem említenéd, hanem így írnád: Született ott, ahol a szív nem terem. Mindenki tudni fogja, hogy hol születtem”.

DANKÓ PISTA: (1858-1903)

Prímás, nótaszerző, több mint 400 dala ismeretes. Hasonnevű apját, (aki Szeged első zenekarának volt tagja) már kilencéves korában elvesztette. Hegedülni ekkor csupán annyit tudott még, amit apjától néha-néha tanult. A későbbiekben, Gárdonyi Géza kérésére önéletrajzában erről így írt a híres nótaszerző:

„Kedves Barátom!

Kívánságod szerint ide mellékelem az egész életem szurkos fonalát. 1858. június 13-án születtem (már az eleje sem jó, 13-as számmal). Apám a szegedi első zenekar segédprímása volt, majd saját zenekart szervezett, s az élére állt. 1868. februárban halt meg tüdőbajban.

Én ekkor 9 éves voltam. Nem örököltem mást, mint a hegedűjét, amely igen jó volt, s néhány forint készpénzt, és talán a tüdőbaját. Azt a kevés pénzt, amit hagyott, édesanyám elköltötte, mire felcseperedtem, a hegedűt pedig, mint fiatal, könnyelmű gyerek elzálogosítottam egy kocsmában nagyon kevés pénzért, alig egy pár forintba, miután nem ismertem az értékét”.

A híres mesterhegedűt apja jó barátja, Eördög Mihály (aki Szeged leghíresebb ügyvédje volt,) kiváltotta, és unokájának ajándékozta. Mire Dankó Pista ment, hogy kiváltsa a zálogból, már csak hűlt helyét találta a hangszernek. A népszerű ügyvéd pár év múlva meghalt, így a hegedűnek nyoma veszett.

A család anyagi körülményei miatt iskolai tanulmányait abba kellett hagynia. Mindössze 4 elemit végzett. A fiatal érzőlelkű gyereknek, nem az iskolai fegyelem s az állandó regulálás hiányzott, hanem arra vágyott, amit akkor még nem is tudott megfogalmazni, hogy ki tudjon törni abból a körülményekből, amit a sors nyújtott, amiért a lelke háborgott; az a szegénység, nélkülözés, mely körül vette a családot. Annak a hiányát érezte legjobban, és áhította, hogy emberszámba vegyék őket, még akkor is, ha szegénynek születtek.

Teljesen magára hagyva tengődött 12 éves koráig, amikor Erdélyi Náci a nagyhírű zenetanár, prímás felkarolta és tanítani kezdte.

15 éves korában már saját zenekara élén állt, de a zeneszerzéssel csak 24 éves korában kezdett el foglalkozni.

Ekkortájt került kezébe az első könyv, melyre, mint a száraz föld, mely kívánja az esőt, úgy szomjazott. Olvasása megnyugvást, és lelki békét jelentett. Dumas, Hugó Viktor, Jókai Mór írásait, ahogy mondani szokás, valósággal falta.

A benne kavargó érzések hatására, azonosult a regényalakokkal: a három Baradlay fiúval: Ödönnel, Richárddal és Jenővel, akik nemcsak a monarchia ellen harcoltak, hanem saját maguk téves érzéseit is le kellett győzniük.

Az iskolai tanulmányok hiányában, a második iskoláját, az igazit, a regények sokasága jelentette.

A fiatalon szervezett bandájával, (amelyet később „Malac bandának” nevezett) bálokban, lakodalmakban, keresztelőkön, disznótorokban, kármentőkön és megannyi jeles eseményeken muzsikáltak.

Így jutottak el a szatymazi szőlőkbe is.

A korán félárvaságra jutott Dankó, mindig vágyott a szeretetre, mely rámosolygott Joó Ilonka személyében, akit 18 éves korában ismert meg. Ilonka Joó Ferencnek a külországot járt híres festőnek volt a bimbózó leánya. A szinte még gyerek prímás mindent elsöprő szerelemre gyúlt a szépséges szatymazi leány iránt.  

Dankó Pistát rövid életében sokszor elhagyta a szerencse, és hátat fordított neki a boldogság. Hiába tervezgették az életüket a csodaszép Ilonkával a sors most is közbeszólt.

Joó Ferenc jövendőbeli apósa, hallani sem akart arról, hogy egy szurkos képű cigány sihederhez adja szeretett leányát.

Ilonka dacolva az apai szigorral, egy csillaghullajtó éjszakán elszökött szerelmével, és halálig tartó frigyre léptek a Szent Dömötörről nevezett bel-palánki istenházban.

A boldog vőlegény mindössze 19 éves volt még ekkor.

Apósa valósággal gyűlölte a fiatal, forrófejű hangászt, de amikor Ilonka várandós lett, megenyhült a haragja és elment leányáért, vejének pedig azt mondta: „Neked meg kívül tágasabb”.

Egyszer Dankó Pista elment meglátogatni a fiát, (Pistikét) és fel akarta venni, amint meglátta az öreg, ráripakodott vejére: „Hozzá ne nyúlj, mert pofon váglak”, – különben is mit keresel itt).

Mint oly sokszor, a sors most is ellene fordult a fiataloknak: rövid idő múlva meghalt a kisfiúk. Az Istenverésnek nem lett ezzel vége: a második kisfiuk; halva született.

Ebben az időben, Szeged volt Dankó működésének fő színtere, ahol megismerkedett az akkor ott élő Pósa Lajossal, akinek versére írta első nótáját:

„Nem jó mindig, minden este a fonóba eljárni” című dalt.

Hamarosan Pósa Lajos is megtudta, hogy a göthös cigányfiú megzenésítette a versét. Elment a Csongrádi sugárúti Pille kocsmába, hogy meghallgassa, a nótává lett írását.

Mikor már sokadszorra elmuzsikálta Dankó Pista a lombsátoros mulatóban a csárdást, a költő keblére ölelte az újdonsült nótaszerzőt. Másnap a városi zenede egyik professzora lekottázta a később híressé vált nótát. Így jelent meg az első szerzeménye, mely elindította szerzői karrierjét.

Pósa ekkor már közkedvelt poéta volt a városban. Miután megismerte a versére írt Dankó nótát, bármely szövegét szabadon átengedte a fiatal prímásnak megzenésítésre.

Első sikerein felbuzdulva, rövidesen elkezdte ontani szebbnél-szebb nótáit. Második nótájának a szövegét szintén Pósa írta: „Habra, hab siet” című műdalt.

Amikor Blaha Lujza ezt a dalt elénekelte Lukács Sándor „Rebeka” című népszínművében, teljesen ismertté tette az ifjú cigányprímást, nótaszerzőt.

Ettől kezdve versengtek a kiadók a Dankó nóták kiadásának jogáért.

1885-ben a szintén Szegeden élő Papp Zoltán két költeményét zenésítette meg a költő kérésére.

1886-ban Molnár György „Zsellér –leány” című népszínművének az összes dalát Dankó Pista írta. Ez a darab Szegeden, és a vidéki városok legtöbbjében, a zenének köszönhette sikerét.

A szegedi közönség a népszínmű premierjén Dankót két babérkoszorúval tüntette ki.

A darab két legismertebb betétdala: „Páros élet a legszebb a világon” és az „Isten veled vén eperfa” című nóták az egész országban népszerűvé váltak.

Ezek után sikeresebbnél-sikeresebb nóták következtek, melyek ma már örökzöldek és a külföldi megmérettetésen is megállták a helyüket.

•  „Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány”
•  „Szőke kislány: csitt, csitt, csitt”
•  „Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál”
•  „Egy csillag sem ragyog fenn az égen”
•  „Azért, hogy én kanász vagyok”
•  „Lemondás” (Műdal)
•  „Piros rózsa tövéről fakad a bimbó” stb.

Az egykor volt szegedi Mikszáth Kálmán a Dankó nóták megismerése után a következőket írta a szerzőről:

„Micsoda elrendezése a Gondviselésnek, hogy ennek az édes-érdes Városnak ajándékozta Dankó géniuszát, és a 80-as években ide tette le a kenyerét Pósa Lajosnak, aki számtalanul ontotta a verseket a nótafa vonója alá, bánatosat és vígságosat, fájdalmasat és szerelmeset, könnyünket csalogatót, és kedvünket hegyezgetőt”.

1894-ben születtek a Wekerlének szentelt nóták:

• „Visszajött a fecskemadár”
• „Megmondta régen Wekerle”

1895-ben 305-en pályáztak az „Új Idők” című szépirodalmi lap 300 koronás díjazású dalversenyére, melyet Dankó Pista nyert meg: Feszty körképének; A magyarok bejövetelének hatása alatt írt „Zúg a szélvész, háborog a Balaton” című nótájával.

1890-ben daltársulatával (a szegedi bemutató után) járta a régi nagy Magyarországot, Aradtól Késmárkig, Gyulától Kassáig.

1891-ben nyughatatlan cigány vére elvitt Moszkvába, Szentpétervárra, és hírük eljutott a cári udvarba is.

1896-ban: Moszkvában az ő zenekara muzsikált Miklós cár koronázási ünnepségén.

Itt ismerkedett meg Vladimir nagyherceggel, aki meghívta palotájába, és megmutatta féltett kincsét, a híres műgyűjteményét. A hegedűk között szomorúan ismerte fel apja hangszerét.

A nagyherceg kivette a vitrinből a hegedűt, és átadta Dankó Pistának, aki könnyivel küszködve remegő kézzel nyúlt érte. Mint egy törékeny hímes tojást úgy vette kezébe az egykori apai örökséget. Először csak nézegette, vizsgálgatta, majd felhangolta és felcsendült a szárazfa húrjain egy-két mesteri futam, amit pár akkord után egy soha nem hallott kadencia követett, mely az egyik legszebb Dankó nótába csapott át, amit valaha a szatymazi kis leánynak Ilonkának írt: „Madár vígan dalolt a lombos ágon”. (Lemondás című műdal)

A hegedű varázslatos hangja valósággal bearanyozta a pompás palota felejthetetlen szépségű termét. A nagyherceg szinte lélegzetvisszafojtva hallgatta az általa ismeretlen melódiát, melyben a hangjegyeket Dankó szíve ölelte át, s talán először és utoljára szólalt meg a hangszer, a mester kezében művészi fokon, majd örökre a zeneterem dísze maradt.

1892-ben Budapesten a Nádor és Bárd cég kinyomtatta a száz legtündöklőbb Dankó nótát, mely kiadványon feltüntették: „Hogy eljusson minden magyarokhoz, összedobbantani a szíveket”!

Dankó Pista nagyon sok örökzöld nótát komponált: Pósa Lajos, Papp Zoltán, Gárdonyi Géza, Szabolcska Mihály és saját verseire.

Nótáiból állították össze több népszínmű zenei anyagát:

• „Gyimesi vadvirág”
• „Szegény Laci”
• „A leányasszony”
• „A Zsöllés leány”
• „Rebeka”

Saját szövegű népszínművei:

• „Cigányszerelem”
• „A halász szeretője”

A sikereinek csúcsán egy alkalommal így írt barátjának, Gárdonyi Gézának önéletrajzában a Szegeden eltöltött évekről

„Tizenöt évi működésem alatt több volt a nyomor, mint nem. A legutolsó faluban különb életem lett volna, mint Szegeden. Míg zeneszerző nem lettem, addig azt mondták, nagyon jó muzsikus leszek, s vagyok. Mikor aztán nótát csináltam, kisütötték, hogy nem tudok muzsikálni, s kivették a számból és a családoméból a kenyeret. Éheztem a családommal együtt, mert önérzetem nem engedte azt, hogy ennek a népnek én többet hegedüljek. Félredobtam a hegedűt, s mint cigány a mai napig nem hegedültem, annak pedig már 11 éve.

1892-ben nem volt fűteni való fám egész télen. Nem volt télikabátom, s rám fagyott a kabát. Annak a koldusa vagyok most. Gyermekkorom hányt-vetett volt, mint minden árváé”.

1897-ben búcsút intett Szeged városának, és elment a szövegírók, Pósa Lajos, Papp Zoltán és a jó barát Gárdonyi Géza után Pestre.

1900-ban az égő szemű és hevülő szívű Ady Endre Dankó dalaiban felismerte, hogy azok zenei küldetést teljesítenek, és kiválóan alkalmasak az orfeumok részére. Nyomban sercegett a tolla, és üdvözölte a nótaköltőt:

„Magyar Dankó Pista, áldjon meg az Isten,

 Hogyne szeretnélek, hogyne szeretnélek” stb.

Amíg Dankó Pista neve nem vált ismertté, rengeteget nélkülözött és ez idő alatt a tüdőbaj csírái plántálódtak be a szervezetébe. Hiába keresett a délvidéken gyógyírt betegségére, beteg teste egyre jobban legyengült, és 1903. március 29-én: 45 éves korában Budapesten meghalt.

Temetéséről a budapesti Újságírók Egyesülete gondoskodott.

Utolsó útjára: Rácz Pali vezette, mintegy száztagú cigányzenekar kísérte, a Nyugati Pályaudvarhoz, ahonnan Szegedre szállíttatta Szeged város tanácsa.

Szülővárosában április elsején volt a temetés, a Kultúrpalota előtti térről, a városi színház és az összes dalárdák bevonásával.

Utolsó útjára a nagy dalköltőt a szegedi cigányok egyesült zenekara kísérte Erdélyi Kálmán vezetésével, a Szeged város által adományozott díszsírhelyhez.

1904 őszén Pósa Lajos és Markó Miklós mozgalmat indítottak, hogy a nótaköltő méltó emléket kapjon.

Porzsolt Kálmán író a Népszínház akkori igazgatója 26-szor bemutatta telt ház mellett

Dankó: Cigányszerelem című népszínművét, melyet minden alkalommal Pósa Lajos hangulatos prológja vezetett be.

A bevételből összegyűlt a tervezett Dankó szobor költségének a fele, a másik felét országos gyűjtéssel sikerült megszerezni.

Margó Ede, kiválóan sikerült szoborműve, mely, Dankó Pistát, törött hegedűjével elmerengve ábrázolja; 1912. október havában került méltó helyére: a régi Hungária Kávéház előtti térre!

BÚCSÚ DANKÓ PISTÁTÓL

Tömörkény István és Dankó 1885 és 1886 táján a Hungária Szálló kávéházában ismerkedtek meg. Ismeretségükből barátság lett.

A Közművelődési palota előtt felravatalozott Dankó koporsójánál az első búcsúztatót Tömörkény mondta:

„A magyar dalköltészet fájáról a legszebb hasadt le…Itt van a magyar népdal fejedelme, mint halott…45 évével, ím, derékban kettétört egy élet…Kincseinkkel nem tudunk bánni   nem becsültük meg életében érdeme szerint…megmaradt a nemzetnél, a magyarságnál Dankó Pista dalainak hallhatatlansága, amely élni fog addig, ameddig magyar dalt és magyar virágot terem a réti mező. Nehéz és küszködéssel teljes életedben magad fontad meg magadnak a hallhatatlanság lángoló, fényes tűzkoszorúját. Eredj utadra Pista, eredj közanyánk ölébe, a nyugalomnak csöndes éjjelébe”.

Dankó Pista halála után a nekrológok sokasága jelent meg a korabeli újságokban, emlékezve a híres nótaköltő életútjára:

• Móra Ferenc: (személyesen nem találkoztak) „Fejedelem lett, aki vonójával kénye-kedve szerint hurcolhatta meg a szíveket, a fájdalom minden poklain, és a gyönyörűség minden tündérszigetein keresztül…Mi, szegediek pedig ne felejtsük el, hogy ez a mi homokunkon nevelődött, ütött-kopott cigány egyik legnagyobb dicsősége városunknak. (SZN 1903. márc. 31.)

• 1904. november 1-én, halottak ünnepén: Joó Ilonka (Dankó özvegye), Tömörkény, Pósa, Békefi, Cserzy és más írók, újságírók együtt keresték fel a dalköltő sírját a belvárosi őskertben, ahol több száz szegedi előtt mondta el Pósa legújabb versét:

„Dankó Pista, dalos társam, dobbanjon meg szíved”!

1912-ben Tömörkény így dicsérte a dalköltő barátját: (szerzőtársát)

„Elvesz a nóta, -Dankó Pista halála óta új nem termett, legalább olyan nem, amely beleplántálódott volna a nép szívébe is”.

1914-ben Tömörkény finoman megfogalmazta, hogy milyen hegedűs volt a nótaköltő:

„Elmúltak azok a régi kedélyes kisvendéglők…kis apró szobák, piros abroszok, amikre bográcsban tették föl a halat, kancsóban a bort, ahol nem szólt sohasem muzsika, legföljebb ha a Dankó Pistáé, de az sem sokáig, mert a Pista sokkal jobban értett nótát csinálni, mint nótát hegedülni”.

A vélemények még száz év multával is megoszlanak Dankó Pista művészetéről. Bizonyítani már nem lehet, de nótáinak örökéletűségükhöz kétség nem fér!

1907-ben is, és 1909-ben is a szegediek keresték a helyet a Dankó szobornak. Sokak azt vallották:

„Fölsővároson kell eldugni, mert hogyan tolakodhatna Erzsébet királyné fénykörébe Pista cigány göthös alakja”.

A viták hevében Móra Ferenc emelte fel szavát:

„Bátran el lehet helyezni a márványkirályné mellett, hiszen Dankó is király volt, a magyar nóta királya, s ő igazán az Isten kegyelméből való király volt”.

1912-ben a szoboravatásról írt vezércikkében Móra a fanyalgókhoz határozottan szólt.

„Tessék elhinni, ma ez a cigányszobor, a leg nyugat – európaibb dolog Magyarországon”!

Így, ilyen huzavonák után került egymás közelébe a magyarok márványkirálynéja s a magyar dalok szoborkirálya, és ez a romantikus közelség a költők sorát verseltette meg. (Köztük Juhász Gyula is)

1968-ban Ádám Jenő (1896-1982) a jeles zenetudós írta:

„Szegeden, Pósa Lajos, Gárdonyi Géza, Tömörkény István látta meg Dankóban a művészettel átkozottan megvert muzsikust…végig kísérték életútján is”.

1941-ben fergeteges szereposztással nagysikerű film készült Dankó Pista hányt-vetett életéről:

• Író: Nagymihály Sándor
• Forgatókönyvírók: Bihari László és Kalmár László
• Rendező: Kalmár László
• Zeneszerző: Sándor Jenő
• Zene: Dankó Pista és Polgár Tibor

Szereplők:

• Dankó Pista – Jávor Pál
• Ilonka – Simor Erzsi
• Vlagyimir nagyherceg Solthi György, és még sokan mások.

A filmet óriási érdeklődés után nagy elismerés nyugtázta, nagy kasszasiker mellett.

A kritikák megoszlottak: egyes kritikusok hatásvadászónak, giccsesnek tartották. Más kritikák magasztalták, dicsérték a rendezést és a szereposztást.

A film sikerére jellemző volt, hogy az évek múlásával többször műsorra tűzték, mindig táblás házakkal!

DANKÓ PISTA MUNKÁSSÁGÁNAK ELEMZÉSE

Amikor egy gigantikus épületről, szoborról, hídról, irodalmi alkotásról, zeneszerzőről, zeneműről, előadóművészről, sebészorvosról, vagy pályázati munkáról bírálatot írunk, illetve mondunk, ajánlatos a realitás talaján maradni, különben emberi gyarlóságunk sugallatára, általunk felfedezett apró hiányosságok könnyen mellékvágányra terelnek bennünket.

Dankó Pista élettörténeteiben kutatva számtalan nyitott kérdés maradt magyarázat nélkül: pl. miért csak két hónapig tanította a neves zeneszerző, hegedűművész, prímás Erdélyi Náci a szegedi Hangász utca egyik putrijában élő rendkívüli adottságokkal rendelkező 12 éves rokon gyereket, aki céltalanul bolyongott, helyét nem találva a nagyváros forgatagában?

A zeneszerzői géniusszal megáldott fiatal tehetséget, akinek műveiért versengtek a kiadók, miért nem karolta fel senki, és mért hagyták éhezni, fűtetlen szobában a fagyhalál szélén élni, holott a szórakozóhelyek kedvelt alakja volt, kinek a szerzeményeiért rajongott a közönség, s ugyanakkor a kocsmákban keresett silány jövedelméből kényszerült élni, embertelen körülmények között?

Ezekre és ehhez hasonló kérdésekre soha nem kaptunk választ, és a miértek, miértje örökre magyarázat nélkül maradt az utókorra.

A kilenc éves korában félárván maradt cigánygyerekben, ha már kisgyermekként nincs benne született úri tartás, könnyen alakulhatott volna az élete úgy is, hogy éhsége csillapítására kenyeret kényszerüljön lopni, és apró lopások után előfordulhatott volna, hogy bűnözővé válik.

Dankó Pista, hogy kenyeret tudjanak venni, potom pénzért inkább elzálogosította az apai örökségként kapott értékes hegedűt, melyet így örökre elveszített, de a tisztesség útjáról nem tért le.

Szerencséjére az a két hónap hegedűtanulás komoly indíttatást jelentett számára, e nehéz és sok lemondással járó pályán, melynek fényesen ragyogó csillagává vált.

Akik valaha tanultak hangszeren tudják, hogy egy tehetséges, jó zenei adottságokkal rendelkező 12 éves gyereknek, milyen sok gyakorlással, kitartással járó feladatot jelent, amíg első sikerélményének ideje eljön.

Az autodidakta módon tanuló Dankó, három év alatt eljutott odáig, hogy zenekart alakított és a zenekara élén olyan ismeretségre tett szert, hogy rendszeresen meghívták különböző rendezvényekre muzsikálni.

Az ifjú titán legdicséretesebb megnyilvánulását az jelentette, mikor felismerte önmagában az isteni adományt, a zeneszerzői hajlamot.

A későbbiekben, mikor megkérdezték tőle, hogy hogyan születnek szebbnél szebb nótái, nem tudott válaszolni csupán csak annyit: „Nem tudom, számomra olyan érzés mintha valaki fütyölné a nótát, én csak elhegedülöm”.

Az élete folytán gyakran elpártolt tőle a szerencse, de amikor a legnagyobb szüksége volt rá: melléállt.

Iskolai tanulmánya a negyedik osztállyal a családi körülmények miatt megszűnt. Elképzelhető, hogy Erdélyi Náci hatására elkezdett könyveket olvasni, melyek a helyes útra térítették, és komoly műveltségre tett szert. Ennek és a talán a szerencsének köszönhető, hogy első nótáját Pósa Lajos költő versére írta. A népszerű poétával való kapcsolata meghatározója lett további életének.

Dankónak is, és az utókornak is szerencséjévé vált, hogy már az első szerzeményét elfogadta a közönség, a zenészek és a nótakedvelők egyaránt. Könnyen előfordulhatott volna, hogy bukás esetén soha nem írt volna nótákat, és hasonló helyzet állt volna elő, mint amikor sértődöttségből pályája csúcsán félredobta a hegedűt, s élete utolsó 11 évében csak pengette a hangszert a zenekarban és énekelt, csupán, azért mert az irigyei azt hangoztatták, hogy nem tud hegedülni.

A zenei fejlettség egy bizonyos fokán két részre osztották fel a zeneműveket: klasszikus, vagy komolyzene, és könnyűzene. E meghatározásnál rosszabbat nem is találhattak volna ki, mivel minden, ami zene, igen is nagyon nehéz. Ezt a meghatározást az egész világon elfogadták, mivel jobbat nem tudtak kitalálni a zeneművek kavalkádjára.

Dankó Pista, mint nótaszerző műfajilag a könnyűzenéhez tartozott. Mivel képzetlensége miatt a kottát nem ismerte, képzeljük el, hogy azt a több mint 400 nótát, amit csak ő írt, mind fejből játszotta, és szöveggel énekelt. Ezen kívül még tudni kellett azt a rengeteg nótát is, amit a vendégek kértek. Ugye, hogy nem is olyan könnyű a könnyűzene?

A nótaköltő korában általában naturalista zenészekként tevékenykedtek a cigány muzsikusok. Zenileg egy bizonyos szintet aránylag gyorsan elértek, de onnan továbblépni szinte lehetetlen volt tanárok nélkül.

Dankó Pistára is érvényes ez a meghatározás, ő is feltornázta magát egy bizonyos zenei műveltségig, ami azt jelentette, hogy kitűnő muzsikus volt, de a művészi szinttől messze elmaradt. Az őt ért vádak, hogy nem tud hegedülni alaptalanok voltak, melyeket az irigyei neki adresszáltak. Bizonyítja ezt az is, hogy még az orosz cár udvarába is felkérést kapott bandájával.

Nagy érdemnek számítottak szerzeményei, szövegei, és korának hírességeivel Pósa Lajossal, Gárdonyi Gézával stb. komponált közös nótái, és az a tény, hogy minden dalát lekottáztak és kiadtak, ami abban a korban óriási eredménynek számított, és ennek köszönhetően nem mentek feledésbe, nem váltak az enyészet martalékává.

Mint korábban említettem a zene állandó fejlődés hatása alatt áll. A korabeli naturista cigányzenészek harmónia világa, hangszerelése a mai korban elavultnak számítanak.

Manapság a jól képzett cigányzenekarok új köntösbe öltöztették a régi Dankó nótákat, és korszerű hangszereléssel ruházták fel, melyek így megfiatalodva a műfaj klasszikusaivá váltak, és szerte a világon felcsendülnek a zenekarok előadásában, öregbítve a magyar népi muzsika hírnevét.

Érthetetlen módon, nálunk Magyarországon, a MÉDIA mindent elkövet, hogy háttérbe szorítsa ezt a romantikus és közkedvelt műfajt.

A nótakedvelők újságokban, különböző fórumokon, mindent elkövetnek annak érdekében, hogy gyökeres változás álljon elő, és ne a külföldi adókon kelljen magyar nótát hallgatnunk.

DANKÓ PISTA ÉRDEME

E sorok olvasása után jogosan kérdezhetjük, hogy tulajdonképpen mit is jelentett Dankó Pista nótaköltő a magyar népzenében, és annak fennmaradásában?

Ha magyar népzenéről beszélünk, elsősorban a népdalainkra kell asszociálni, mivel minden nemzet nótakincsét a népdalok alkotják.

A magyar nóták, vagy, ahogy az ötvenes években nevezték: népies műdalok, a XVIII. században kialakult verbunkos zenére vezethetők vissza, melynek legnagyobb egyénisége Bihari János volt. A verbunkos muzsika gyors tételeiből alakult ki a csárdás és a frisses. A lassú tétel pedig a magyar nóta szülőanyja volt.

1867-ben, a kiegyezés utáni időkben, a süllyedő úri világ dzsentrivé deklasszálódott rétegének kialakult egy sajátságos, betegesen érzelgős, érzésvilágát tükröző zenei irányzata.

Ebben az időben két részre oszlott a cigányság játékstílusa, előadása:

1. A városi cigányok a dzsentrik és a polgárság muzsikusaivá váltak.
2. A falusi cigányok egy ideig még megőrizték a verbunkos muzsika vívmányait.

A városi cigányok egyre inkább a zeneileg rosszul képzett dzsentrik által kreált silány és érzelgős magyar nóta szerzeményeiket muzsikálták, melyekre rossz dallamvezetés, és semmitmondó, művészi érték nélküli szöveg volt a jellemző. Ennek ellenére, ezek a „nóták” egyre jobban kiszorították a népdalokat, melyek komoly értéket képviseltek.

Megkezdődött és kimélyült tehát a cigányzene válsága, melyért nem teljesen a cigányok voltak a felelősek, hiszen évszázadok alatt hozzászoktak, hogy parancsszóra kellett muzsikálniuk.

Mint ahogy mondani szokás „Nincs olyan rossz, melyben jó ne lenne”.

Ebben a zűrzavarban figyelt fel Bartók Béla és Kodály Zoltán erre a tarthatatlan helyzetre, és elkezdték járni az országot, annak érdekében, hogy összegyűjtsék, illetve megmentsék a magyar nép nótakincsét.

Dankó Pista a tökéletes dallamvezetésű és harmóniavilágú zenéjéhez párosultak a verstanilag értékes irodalmi értéket képviselő szövegek, mely nóták egy kontrasztot képeztek a dzsentrik szerzeményeivel, és megvilágították a helyes utat.

Tehát Dankó és pár kortársa műveikkel hozzájárultak ahhoz, hogy a gyűjtőknek köszönhetően fennmaradtak a népdalok, és újra felvirágzott a színvonalas magyar nóta műfaj.

Dankó Pista a legnagyobb magyar nótaszerző szülőföldjén a város által adományozott díszsírhelyben piheni örök álmát, míg nótái szerte a nagyvilágban megdobogtatják az érzőlelkű nótaszeretők szívét, és örök emléket állítanak szülővárosának, Szegednek, ahol életében nem becsülték meg érdemei szerint, de halála után méltó elismerésben részesült, és szobra előtt tiszteleghetnek a város, és a városba látogató nótabarátok!

Makó, 2008. 04. 09.