UNOKÁM SZÜLETETT

Éjszaka volt!
Körülöttünk csend,
És nyugalom mindenütt.
A múlt, a jelen, a jövő
Cikázott agyunkon át,
S közben óhajtottuk az álmot,
A csodát.
Nem beszéltünk csak álltunk.
S türelmünk egyre fogyott,
Az idegek harca vett erőt rajtunk,
S a remény és bizakodás,
Most elhatalmasodott.
Érzékszervünk valamit kutatott,
Egy nesz, vagy halk zörej hallatán,
Szívünk nagyot dobbant,
Majd kissé megnyugodott.
A kórház óráját néztük,
Ki tudja hányadszor,
Mely mintha állt volna,
És mégis sietett tovább,
A mutatók rohantak,
Az idő haladt, s tovaszállt.
A vén Hold az ablakon bekukucskált,
De, hogy semmit sem látott,
A csillagok közt továbbállt.
Ereinkben a véráram,
Mint gyorsvonat robogott

Rohanása bennünket
Nyugodni nem hagyott.
Vártuk a figyelmeztetést, azt a csodát,
Mely meghozza az örömöt,
És a megnyugvást.
A csend végre megtört, s hallottuk a jelet,
Mirácska felsírt,
Unokám született.
Fiammal átöleltük egymást,
Most sem szóltunk, de hallgatásunk
Mindennél többet jelentett.
Meghatottan néztük a kis csöppséget,
Kire egy küzdelmes, boldog élet vár,
Ki génjeinket tovább viszi,
És benne él a nemzet!

Makó, 2008. 03. 19.