FARSANGI NÉPSZOKÁSOK

FARSANGI NÉPSZOKÁSOK
FORRÁSMUNKÁK

Ágner Lajos (19003): Farsangi követválasztás Nagy Szécsényben
Csalog József (1949): Busójárás (poklada), a mohácsi sokácok tavaszünnepe.
Dömötör Tekla (1958): Farsangi Asszonymulatság a XV. században
Ernyey József (1907): A busójárás és más farsangi játékok.
Horger Antal (1899): A hétfalusi csángók boricatánca.
Jávor Katalin (1969): Asszonyfarsang Mátraalmáson.
Khin Antal (1935): A farsangi dőrék.
László Elek (1986): Csíki székely népszokások.
Schwalm Edit (1972): Nagyböjti táplálkozás.
Újváry Zoltán (1957): Farsangi népszokások

ELŐSZÓ
Mindig nagy vonzódással viseltettem a magyar népi kultúránk iránt, akár zene, akár irodalmi hagyományaink felkutatása vezetett el az ilyen ismeretekhez.
A meglehetősen gazdag, néphagyományainkban tallózva, nagy örömömet leltem a farsangi népszokások, és alakoskodó maszkos megnyilvánulások felkutatásában.
Kutatásaim eredményét egy nagy templomtoronyhoz hasonlítanám, mely komoly alapokra épült, és minden téglasorral az égbolt felé közeledett. Számomra ez azt szimbolizálja, hogy ismereteinkkel szeretnénk meghódítani a világot, megismerni a világmindenséget.
A magyar nép, (de minden nemzet) szokásai, hagyományai komoly alapokon nyugszanak, melyek az évek, évszázadok, illetve évezredek alatt rendkívüli változásokon mentek keresztül, estek át, mely változások mindig a régi hagyományokból sarjadtak, alakultak ki, és az új eredmények fellelhetők az ősi mivoltukban.
Így van ez a rendkívül gazdag, irodalmi anyagot magába foglaló farsangi népszokásaink esetében is. Ezek a maszkos alakoskodó megjelenések, évszázadokon át eggyé kovácsolták a falvak (gyakran a városok) lakosságának egészét.
Lényegében, ezek a szokások játékos formában, megismertetik velünk a magyar nép örömét, bánatát, újat nyújtanak, a régit elmarasztalják, bírálnak, és mégis szeretetre tanítják, nevelik a játék résztvevőit, akik egy nagy közösség tagjaivá váltak.
Írásomban, gyűjtéseimben szeretném elkalauzolni az olvasót, abba az álomvilágba, melyben őseink játékos formában, maszkos alakoskodással, de boldogabban éltek, mint napjaink rohanó világában élünk, sokszor eltiporva a gyengébbeket, akiknek rovására sokak harácsoló életvitelükkel, próbálkoznak „sivár” boldogságot teremteni maguknak.
Nagy kár, hogy a népszokások hagyománya egyre inkább eltűnik hétköznapjaink, mindennapi életünk színteréről, és csupán emlékként szívhatja magába az ezeket felelevenítő olvasó, aki minden bizonnyal elgondolkozik a régmúlt boldog évszázadain! Makó, 2008. 02. 16.FARSANGI NÉPSZOKÁSOK
A farsangi népszokásokról a korai évszázadokból kevés feljegyzés maradt! Főleg főúri, polgári – elsősorban városi – farsangi mulatságokról maradtak fenn adalékok, melyekből következtethetünk szélesebb körű ismeretekre, gyakorlatokra. A népi hagyományokra utaló szokásokat viszont csupán a XVII. századtól ismerjük.
A hosszú böjtöt megelőző időszakot nyilvánvalóan nemcsak a főurak és a polgári renden élők használták szórakozásra, hanem az alsóbb osztályokhoz tartozó rétegek is kialakították farsangi szokásaikat, melyeket alkalmaztak a farsangi mulatságok idején.
Az egykori oklevelek tanúsítják, hogy a XV-XVI. század folyamán, már voltak farsangi mulatságok, a királyi udvarban. Különösen Mátyás király uralkodásának idején rendeztek nagy mulatságokat. A látványos ünnepségek kellékeit, és az álarcokat Itáliából hozták a főúri udvarokba, melyek beszerzése meglehetősen sokba került. Ilyen maszkok természetesen nem voltak köznépi használatban.
A maszkos felvonulásokról és játékokról a hadjáratok idején sem feledkeztek meg. Feljegyezték, hogy a mohácsi tragédiát megelőző évben, 1525-ben, II. Lajos magyar király udvarában, húshagyókedden óriási lakomát rendeztek, melyen álarcos játékosok szórakoztatták a vendégeket.
Az erdélyi fejedelmek udvarában szintén gyakori volt farsang idején az álarcos mulatság. Bethlen Gábor özvegyének, Brandenburgi Katalinnak a hátrahagyott ingóságai között három nagy ládára való maskaraköntöst találtak.
Thököly Imre fejedelemről feljegyezték, hogy a farsang utolsó napján is rendezett táncvigalmat, még a hadakozás idején is. A mulatságon részt vettek a főrendek, a hadak tisztjei, az udvar népei és fehér cselédei.
Feltűnő volt, hogy a főurak farsangi játékait, gyakran mértéktelen mulatozásait, és szórakozásait az egyház nem kifogásolta, a nép szokásai ellen viszont felemelte a szavát.
Később a XVII. századtól kezdődően sok helyen – különösen a kisebb falvakban – a papok erős szigorral igyekeztek a szórakozásokat, az ifjúság közös játékait, a muzsikálást, táncolást, a fonóbeli összejöveteleket, kocsmázást stb. háttérbe szorítani.
Ezek a tiltó rendelkezések szerencsére kevés sikerrel jártak. Annyit viszont elértek, hogy – sok helyen – a mulatságok a farsangi időszak utolsó három napjára korlátozódtak.
A fonóházak századokon át a parasztság hagyományának éltetői, és megőrzői voltak, így maradhatott meg a magyar nép – művelődéstörténeti szempontból is – nagy múltú szokásai, farsangi és más alakoskodó játékai.
A farsangi hagyománykör rendkívül szerteágazó és sokrétű. A szokások főbb elemei az egész magyar nyelvterületen ismeretesek. A farsangi játékok jelentékeny része általános, és nemcsak a magyar, hanem az európai népek hagyományára is jellemző. A farsanggal kapcsolatosan területi, táji eltérések is megfigyelhetők, de a farsang egész hagyománykörére vonatkozóan a fő vonások jól megállapíthatók és elkülöníthetők.
A farsangi hagyománykör kezdő időpontja január eleje: -vízkereszt napja, (mindig vasárnap) Az utolsó napja pedig a húsvét előtti negyvenedik nap, húshagyó kedd. A népszokások figyelembevételével ismerünk rövid és hosszú farsangi időszakot. A népi gyakorlatban lényegében három napra esik a rövid változat, a nagyböjtöt megelőző farsangvasárnapra, farsanghétfőre és húshagyókeddre. A másik változat a hosszú időszak. Vannak helyek, ahol a nagyböjt első napját, hamvazó szerdát is a farsanghoz csatolják, sőt még csütörtökön is esznek húst, ezért ezt a napot torkos (egyes helyeken kövér) csütörtöknek nevezték el.
Farsangkor jó alkalom nyílt egymás meglátogatására, pincézésre, disznótorokra, lakodalmakra.
A vízkereszt és a húshagyókeddi hosszú változat idején több olyan jeles nap van, mely a népszokások szerint fontos. Ezek a jeles napok azonban nem kapcsolódnak a farsanghoz, nem a farsangi időszak függvényei, hanem ettől függetlenek. Ezek közé tartozik már a kezdő nap, a vízkereszt, vagy más néven a három királyok napja is. (Menyhért, Gáspár, Boldizsár, akik ajándékot vittek a csecsemő Jézusnak)
Ilyen jeles napok: Vince-nap, Pál-nap, Gyertyaszentelő, Balázs-nap, és a leghosszabb farsang idején a Gergely-nap. Az utóbbi kettő látványos szokása a Balázs-járás, Gergely-járás.
A farsang a tél elmúlásának, illetve a tavaszvárásnak az időszaka, amikor áldozatokat mutatnak be, és ettől várják az idő jóra fordulását.
A farsangi ceremóniák két részre tagolódnak: az utcai felvonulásra, és a fonóházi ünnepségre.
A felvonulók menetében különböző zsáneralakokat jelenítettek meg, illetve állatutánzó maszkot vettek magukra.
Különösen kedvelt figura volt a cigány, koldus, zsidó, betyár, katona, borbély, vándorárus, köszörűs, terhes asszony, menyasszony és a medve megjelenítése.
Ezek a maszkos alakok az egész magyar nyelvterületen felbukkantak, és számos egyedi variáció is velejárójuk lett.
A felvonulások alkalmával álbíróságok alakultak, amelyek a személyeket imitáló bábukat halálra ítélték, és kivégezték. Állatáldozatok esetén, élő állatokat végeztek ki, öltek meg. A farsang jellemző szokásai közé tartoztak a viaskodó, versengő játékok, ahol maszkos alakok részére, részint ügyességi versenyeket rendeztek. (kakasütés, és gúnárnyakszakítás)
A fonóházakban a teátrális játékok nótázás, táncolás maszkos alakoskodások kerültek megrendezésre, és aprólékosan kidolgozott részint csoportos jeleneteket játszottak el.
A magyar farsangi szokások jellemzője az adománygyűjtés, mely a farsang köszöntésével, búcsúztatásával és jókívánságokkal kapcsolódott össze. A legények a közös szórakozásra, a táncmulatság költségeinek fedezésére zeneszóval, tánccal és egyéb szórakoztató cselekvésekkel, tréfás játékokkal járták végig a falut.
Mind a falusi, mind a városi farsangot egyaránt a bőséges evés-ivás, játék és táncmulatság jellemezte, (eszem-iszom, dinom – dánom)
A farsang kezdetét a XIX. században illetve XX. elején és közepén zajkeltő felvonulással (ostorcsattogatás, kürtszó, dudaszó, kolompolás, kurjongatás stb.) hozták a suhancok, legények vízkereszt napját a lakosság tudomására. Ez a gyakorlat többnyire elmaradt, de a farsangvégi zajkeltő felvonulás hosszú időn át hagyománnyá vált, mely feladatot általában a pásztorok látták el..
A farsangi szokások évszázadok alatt erős tartalmi és formai változásokon mentek keresztül, de az új formák mindig a régebbiekből sarjadtak, alakultak ki.
A húsvéti ünnepünket mozgó ünnepnek is szokták nevezni. A húsvét időpontját a tavaszi napéjegyenlőség (március 21.) utáni első holdtöltét követő első vasárnap határozza meg. Ettől, ha visszaszámolunk negyven napot, megkapjuk a farsang utolsó napját, húshagyókeddet. Tehát a napéjegyenlőség utáni holdtöltének tudható be az, hogy rövidebb, vagy hosszabb a farsang ideje. A húsvétvasárnap legkorábban március 22-én, legkésőbb április 25-én lehet, azaz 35 napos időközben mozoghat, így a farsang egy hónappal rövidebb, vagy hosszabb lehet.
Egy XVI. századi forrás szerint Jézus Krisztus születésének napja után következik az ördög nagy ünnepe a farsang, amikor isznak, tobzódnak, lakmároznak, és hiábavaló dolgokat cselekednek: táncolnak, muzsikálnak, dalolnak.
Farsangkor jó alkalom nyílt egymás meglátogatására, pincézésre, disznótorokra, lakodalmakra.
A vízkereszt és a húshagyókeddi hosszú változat idején több olyan jeles nap van, mely a népszokások szerint fontos. Ezek a jeles napok azonban nem kapcsolódnak a farsanghoz, nem a farsangi időszak függvényei, hanem ettől függetlenek. Ezek közé tartozik már a kezdő nap, a vízkereszt, vagy más néven a három királyok napja is. (Menyhért, Gáspár, Boldizsár, akik ajándékot vittek a csecsemő Jézusnak)
Ilyen jeles napok: Vince-nap, Pál-nap, Gyertyaszentelő, Balázs-nap, és a leghosszabb farsang idején a Gergely-nap. Az utóbbi kettő látványos szokása a Balázs-járás, Gergely-járás.
A farsang a tél elmúlásának, illetve a tavaszvárásnak az időszaka, amikor áldozatokat mutatnak be, és ettől várják az idő jóra fordulását.
A farsangi ceremóniák két részre tagolódnak: az utcai felvonulásra, és a fonóházi ünnepségre.
A felvonulók menetében különböző zsáneralakokat jelenítettek meg, illetve állatutánzó maszkot vettek magukra.
Különösen kedvelt figura volt a cigány, koldus, zsidó, betyár, katona, borbély, vándorárus, köszörűs, terhes asszony, menyasszony és a medve megjelenítése.
Ezek a maszkos alakok az egész magyar nyelvterületen felbukkantak, és számos egyedi variáció is velejárójuk lett.
A felvonulások alkalmával álbíróságok alakultak, amelyek a személyeket imitáló bábukat halálra ítélték, és kivégezték. Állatáldozatok esetén, élő állatokat végeztek ki, öltek meg. A farsang jellemző szokásai közé tartoztak a viaskodó, versengő játékok, ahol maszkos alakok részére, részint ügyességi versenyeket rendeztek. (kakasütés, és gúnárnyakszakítás)
A fonóházakban a teátrális játékok nótázás, táncolás maszkos alakoskodások kerültek megrendezésre, és aprólékosan kidolgozott részint csoportos jeleneteket játszottak el.
A magyar farsangi szokások jellemzője az adománygyűjtés, mely a farsang köszöntésével, búcsúztatásával és jókívánságokkal kapcsolódott össze. A legények a közös szórakozásra, a táncmulatság költségeinek fedezésére zeneszóval, tánccal és egyéb szórakoztató cselekvésekkel, tréfás játékokkal járták végig a falut.
Mind a falusi, mind a városi farsangot egyaránt a bőséges evés-ivás, játék és táncmulatság jellemezte, (eszem-iszom, dinom-dánom)
A farsang kezdetét a XIX. században illetve XX. elején és közepén zajkeltő felvonulással (ostorcsattogatás, kürtszó, dudaszó, kolompolás, kurjongatás stb.) hozták a suhancok, legények vízkereszt napját a lakosság tudomására. Ez a gyakorlat többnyire elmaradt, de a farsangvégi zajkeltő felvonulás hosszú időn át hagyománnyá vált, mely feladatot általában a pásztorok látták el..
A farsangi szokások évszázadok alatt erős tartalmi és formai változásokon mentek keresztül, de az új formák mindig a régebbiekből sarjadtak, alakultak ki.
A húsvéti ünnepünket mozgó ünnepnek is szokták nevezni. A húsvét időpontját a tavaszi napéjegyenlőség (március 21.) utáni első holdtöltét követő első vasárnap határozza meg. Ettől, ha visszaszámolunk negyven napot, megkapjuk a farsang utolsó napját, húshagyókeddet. Tehát a napéjegyenlőség utáni holdtöltének tudható be az, hogy rövidebb, vagy hosszabb a farsang ideje. A húsvétvasárnap legkorábban március 22-én, legkésőbb április 25-én lehet, azaz 35 napos időközben mozoghat, így a farsang egy hónappal rövidebb, vagy hosszabb lehet.
Egy XVI. századi forrás szerint Jézus Krisztus születésének napja után következik az ördög nagy ünnepe a farsang, amikor isznak, tobzódnak, lakmároznak, és hiábavaló dolgokat cselekednek: táncolnak, muzsikálnak, dalolnak.
A farsang első napján vízkeresztkor szokásos a házszentelés. A katolikus falvakban a farsanghirdetésre a házszentelés után az esti órákban került sor.
A XIX. században a csíki székelyeknél megfigyelték, hogy a házszentelés után a pap alighogy kitette a lábát a házból, már megszólalt a farsangi zene.
A farsang utolsó szakasza a nagyböjt előtti utolsó három nap, melyhez az események egész sora kapcsolódik, és ezeken a napokon zajlanak a legfontosabb szokások, így pl. székelyföldön Csíkban a farsangvasárnap megnevezése csonthagyóvasárnap, sonkahagyóvasárnap, vagy az aznapi esküvővel összefüggésben vővasárnap. A görög katolikus falvakban ez a nap vajhagyóvasárnap.
Az egész farsang idején csak az utolsó hétfőt nevezik farsanghétfőnek, ami a nap szokásbeli jelentőségét mutatja.
A farsang mind néprajzi, mind művelődéstörténeti szempontból legjelentősebb napja a húshagyókedd. A farsang ezen a napon éri el a csúcspontját.
A történeti források szerint a magyar kereszténység első évszázadaiban a nagyböjt farsangvasárnapján kezdődött. Jól mutatja ezt: Szent László királyunk egyik törvénye 1092-ből, amikor az általa összehívott szabolcsi zsinaton elítélte a magyarországi vallonokat, amiért farsanghétfőn és kedden is húst ettek. A húshagyókedd éjfélig tartó engedménye, csak a XVI. században alakult ki, azaz hamvazószerdával kezdődő negyvennapos böjt ettől az időtől valósult meg. A moldvai magyarok hagyománya szerint egy naiv magyarázat maradt fenn arról, hogy a magyar katolikusok miért hamvazószerdával kezdik a böjtöt.
Az aetilogikus monda szerint Szent László király a tatárok elleni harcok miatt nem érkezett haza farsangvasárnapjára, hanem csak két nappal később. Azért, hogy ő is mulathasson, pápai engedéllyel két nappal megnyújtotta a farsangot. A szabófalviak szerint Szent István a farsang két napos hosszabbításra Istentől kért engedélyt.
A farsang szó az osztrák-bajor Fasching szóból származik, mely a böjt napját megelőző éjszaka elnevezése volt. A Fasching irodalmi formája, a Fastnacht, az idők folyamán a böjti napokat megelőző egész ünnepi időszakot jelölte.
A farsang fogalma Magyarország összes nyelvjárásában ismeretes, és Európa valamennyi országában használatos, úgy a köznyelvben, mind az irodalmi nyelvekben egyaránt. A franciák, spanyolok, olaszok (román nyelvcsalád) a farsangi népszokások jelölésére karnevál szót alkalmazzák. Bár mindkét kifejezés vízkereszttől, hamvazószerdáig terjedő időszakkal áll összefüggésben, jelentésük a magyar nyelvben különböző. A farsang fogalom az egész időszakot jelöli, a karnevál fogalma nem jelöl időszakot, hanem csak olyan ünnepséget, melynek a fő jellemzője a jelmezes felvonulás, és az álarcos bál.
A farsang szavunkat jelzős összetételben is használjuk, (farsangi bál, farsangi játékok, farsangi ivó, farsangi felvonulás stb.) és minden farsangban előforduló eseményre alkalmazható.
A történeti adatokból következtethetünk a magyar farsang több évszázados múltjára. A karneváli jellegű szokások az elmúlt egy-, másfélszáz évben alakultak ki. Ha viszont a királyi, főúri udvarok farsangi játékait e körbe soroljuk, az időpontot a késő középkori időkig tágíthatjuk.
A népinek tekinthető álarcos, jelmezes karneváli mulatságra csak a mezővárosok polgárosuló parasztifjúságának szervezésében kerülhetett sor, nem régebben, mint a XIX. században. A karnevál szó a magyar nyelvben csak későn a XVIII-XIX, században kezdett elterjedni, elsősorban nagyobb városokban, polgári értelmiségi körökben. A XVIII. század fordulóján, Magyarországon a polgári értelemben vett farsangi karnevál még nem volt gyakorlatban.
A farsang tánc nélkül elképzelhetetlen. A lakodalom után a legjelentősebb táncolási alkalom. Mivel régen a lakodalmak általában farsangkor voltak, méltán mondható, hogy ebben az időszakban, az egész országban állt a bál.
A farsangi táncmulatság fontos közösségi eseménynek számított, mely igen nagy jelentőséggel bírt, az ismerkedésben és párválasztásban. A lányok a farsangi bálokba meghívás nélkül nem mehettek, ezért a rendezők különös gondot fordítottak erre.
A csíki székelyeknél – Vámszer Géza csíkmenasági megfigyelései szerint – a két világháború közötti időszakban farsangfarkán rendezett hétfogásos táncra a legények a szülőktől kérték ki a lányt. Sorra járták a lányos házakat, ahol a lány udvarlója is megjelent. Az a lány, akinek már volt udvarlója, bokrétát tűzött a legény kucsmájára, és színes szalagot, esetleg kendőt is adott neki.
A táncot rendező legények feladata volt a muzsikusok felfogadása a háromnapos mulatságra, ahol az étkezést felváltva a rendezők, vagy az előző évben házasságot kötött párok biztosították térítés nélkül. Az egyéb kiadásokra sajátos módon szereztek pénzt.
A legények szénát kaptak a gazdáktól. Az összegyűlt szénát eladták, és az így kapott pénzt fordították a mulatság költségeire.

A csíkmenasági hétfogásos tánc a farsang végén a következő képen alakult: szombaton este, vasárnap ebéd után vacsoráig, vacsora után hajnalig, hétfőn reggeltől ebédig és ebéd után vacsoráig, héthétfőn estétől reggelig, kedden reggeltől a miséig, ebéd után vacsoráig, vacsorától éjfélig, illetve többnyire reggelig, amikor felvonulással elbúcsúztatták a társaságot.
Az egyházi előírás szerint a nagyböjt húshagyókedden éjfélkor kezdődött, ezért az éjfél utáni táncot a hatóság tilalmazta.
A farsangi bálokon többnyire a különböző hagyományos táncokat járták. A falusi közösségekben mindenkor nagy szerepe volt a csárdásnak.
Polgári hatásra a két világháború közötti években egyre nagyobb teret hódítottak a korabeli divatos táncok. Fennmaradtak viszont az utóbbi évekig a farsanghoz kapcsolódó táncok is. Ilyenek: borica, vornyik, üveges, seprős és kanásztánc.
Nagy népszerűségnek örvendett a kendőstánc, melyet az Ipoly menti falvakban a farsang három utolsó napján járták: „A helységben, ahol a mulatságot tartották, egy érdekes, kereszt alakú gyertyatartót tettek le a székre. Ezt úgy készítették el, hogy két lécdarabot kereszt alakban összeszögeltek, s mind a négy végére egy-egy gyertyát tettek. Ezeket a játék kezdetén meggyújtották. A kereszt közepéből, ahol össze volt szögezve, egy kb. 50 cm-es rúd állt ki. Ebből drótok vezettek mind a négy gyertyatartó tövéhez. A drótokat aranyozott csillagokkal díszítették fel. Erre a gyertyatartóra tették rá a mindig fehér színű kendőt. Ezt a lányok közösen készítették, és „slinges kendőnek” nevezték. Erről a gyertyatartóról vették le a játékhoz szükséges gyertyát, melyet beleragasztottak egy tányér közepébe, vagy egy székre tették, vagy a földre. Ezt vették körül a játékosok. A tányért a kör közepére helyezték el. Egy legény levette a kendőt a körön kívül álló gyertyatartóról, és a vállára dobta. Beállt a kör közepére és keresni kezdte a párját, akivel együtt jártak. Ha a lány nem volt a körülállók között, akkor a legény megkereste, keresztülhatolva a körgyűrűn, melyben, négy-öt sorban álltak. Mikor megtalálta, bevezette a körbe, és elkezdődött a tánc. Ekkor a legény levette a válláról a kendőt, és incselkedve, hol a levegőben lobogtatta, hol a földön húzta, így haladt a lány előtt, aki azon igyekezett, hogy rá tudjon lépni a kendőre. Közben sasszézó léptekkel a legény hátrafelé, a lány előre haladt. A legény közben azon igyekezett, hogy megcsókolja a lányt. Mikor ez sikerült, pénzt dobott a tányérba, átadta a kendőt a lánynak, és visszaállt a körbe. Ezután a lány kérte fel a párját, így folytatódott mindaddig, amíg mindenki táncolt a párjával. Az a legény, aki a táncot kezdte, a végén összeszedte a pénzt a tányérról, és a zenészeknek ajándékozta”. €
Napjainkban a többi hagyományosnak mondható táncok már feledésbe mentek, hasonlóan a farsangi mulatság régi formáinak a rendezésével együtt.
A farsangi mulatságok átalakultak a kor fejlődésének hatására, de a szokás, a néphagyomány napjainkban is fennmaradt.
ADOMÁNYGYŰJTÉS FARSANGKOR
Régi magyar farsangi szokás a kántálás, és az azzal összekapcsolódó adománygyűjtés, melyet a farsang első (házszentelés) és utolsó három napján rendeztek meg.. A farsang utolsó hetének néprajzi szempontból kiemelkedő napja a csütörtök, amelynek jellegét jól jellemzik az elnevezések is: kövércsütörtök, dobzódócsütörtök, zabálócsütörtök, torkoscsütörtök, zsíroscsütörtök.
A zsíros, bőséges étkezéssel a hiedelem szerint elősegítik a bő termést, a következő vágásra pedig a disznó hízását. Sok helyen a katolikus falvakban pénteken és szombaton megtartóztatták magukat az emberek, és csaknem böjtöltek, hogy azután a három utolsó napon újra nagy evéssel-ivással fejezzék be a farsangot.
Házról-házra járó vendégeskedés is előfordult kövércsütörtökön. Ilyenkor sajátos szokás volt az adományvivés is.
A moldvaiaknál az ajándékadás összekapcsolódott a halottakra való emlékezéssel. A keleti liturgiában a hívek kívánságának megfelelően a pap név szerint is megemlékezett az elhunytakról.

A századforduló körüli években: néhol kövércsütörtökön, a fiúgyermekek koledálni jártak, és ezt „ártatlan gyönyörűségnek” nevezték az ország különböző részein. Kezükben nyársat tartottak, melyre kolbászt, szalonnát, disznósajtot és különböző ételféleségeket húztak a házak lakói, miközben a gyerekek verseiket, jókívánságaikat adták elő. Gyakran előfordult, hogy pénzadománnyal is megjutalmazták őket..
A falusi papok jövedelmét is gyarapították az ilyen adományok. A papot kísérő gyerekek ajándékra utaló kiáltásai a lányok farsangi férjhez menésével álltak kapcsolatban.
Az eladólány, ilyenkor az általa font cérnával, a nem lányos házaknál egy-egy disznólábbal, tojással ajándékozták meg a kántálókat.
A lányos házaknál, ha meg voltak elégedve az ajándékkal, a gyerekek: „Jó fonó, jó fonó! Jókor felkelő! Hat lóval hintón vigyék férjhez”, rigmusokat mondtak. Ha nem voltak megelégedve az ajándékkal, megfordították a kívánságokat az ellenkezőjére: „Rossz fonó, rossz fonó! Délig alvó! Hat kutyával, hat macskával, falazatlan taligán vigyék férjhez.
Az egyházlátogatási jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy már a XVII. században (1637) -a tanító illetményének kiegészítéséhez tartozott a farsangi – és más ünnepi, karácsonyi, húsvéti, pünkösdi, Márton napi – köszöntésért járó adomány.
IVÓ, ÉS REMÉNYLŐ
A táncmulatságokkal járó farsangi mulatságnak sok helyen az ivó adott helyet. A XX. század elején a házasemberek, lányok és asszonyok is egyaránt az ivóban rekesztették be a farsangot, mely valóságos pazarló ünnep volt A mulatság vasárnaptól hamvazószerdáig tartott. A házasemberek és szülők külön helyen töltötték el a farsang három utolsó napját.
A fiatalok többnyire egy tágas fonóházat béreltek ki az ivó céljára. Megválasztották az ivó elöljáróit, mely a következő tisztségekből állt: bíró, kisbíró táncmesterek, lapockások, katonák, csendőrök és deresek.
A bírónak választott legény irányította az egész farsangi mulatságot, akinek mindenki engedelmességgel tartozott.. Tisztségének szimbólumaként bírói botot tartott a kezében. Segítője a kisbíró és a két deres volt. A kisbíró egy faragott bottal vigyázott a rendre.
A rendetlenséget jelentette a bírónak, aki botütést szabott ki büntetésül a rendetlenkedőre. Az egyik deres a hátára vette az elítéltet, a másik deres pedig a farára mérte a rendbontónak a kiszabott botütéseket.
A rendfenntartókhoz tartozott négy katona és négy csendőr is, akik csákóval fejükön, és pántlikás karddal kezükben jelentek meg.
A mulatságon fontos hangsúlyt kapott a zene és a tánc. A négy táncmester feladata volt a táncrend kialakítása és szabályozása. A táncmestereket mindkét vállukon és derekukon átkötött színes szalaggal jelöltek meg.
A tisztségviselők között fontos szerepe jutott a négy, lapockásnak, akiknek a mulatságot elindító menetben a nóta kezdése volt a feladatuk. A nóta ütemét a lapockákkal verték ki. A vigalmi díjak beszedése is az ő hatáskörükbe tartozott. A kezükben lévő lapocka bükkfából készült, és a vonatindító tárcsához hasonlított, melyet, színes szalagok díszítettek.
Az ivóval kapcsolatos költségek jelentős részét a legények vállalták. A lányok, részvételi díját is általában ők állták.
A lányok süteményt készítettek, amit átadtak a kulcsárnak, aki vigyázott a finomságokra.
Ilyen előkészületek után kezdődött a háromnapos farsangbúcsúztató.
A farsangi menetben: elöl mentek a táncmesterek, mögöttük a lapockások, katonák, csendőrök, és a bíró a két deressel. Nyomban utánuk a kulcsár, azután a résztvevő legények és végül a zenekar. A kisbíró a csoport valamelyik oldalán haladt.A menet egy-egy ház előtt megállt, ahol a legények a „vasvárinak” nevezett táncot járták el. Az utolsó táncra a templom mellett került sor. Ezután bevonultak a templomba, és a tisztségviselők az oltár előtt álló lányok mögött helyezkedtek el, míg a többiek a karzatra mentek. A mise után a csoport az ivóház elé vonult. Ott szétoszlottak, majd ebéd után visszatértek, hogy előkészüljenek az esti mulatságra.
A vigalomra érkezők átadták a lapockásoknak a részvételi díjat.
A tánc kezdete előtt a bíró ismertette a mulatság rendjét, melynek legfontosabb pontja szerint az ivóból a bíró engedélye nélkül senki sem mehetett haza. A résztvevők éjfél után kaptak egy kis alvási szünetet, napközben pedig étkezési időt, s azután nyomban vissza kellett menni az ivóba.
Aki nem engedelmeskedett, deresre húzták, de botütés járt a hangoskodásért, és a verekedésért is. A verekedőkre külön súlyos büntetést szabtak ki: bakba kötötték. A csuklójukat a bokájukhoz erősítették, és csak a kiszabott idő után oldozták ki. Ez a megszégyenítő intézkedés féken tartotta a résztvevőket.
A táncmulatság megkezdése a táncmesterek feladata volt, és ők járták a nyitótáncot is.
A társastáncot időnként tréfás játékkal és mutatványos táncos produkciókkal tették változatossá. Ilyen mutatványos táncos játék: az üvegestánc, a seprőtánc és a kanásztánc.
Így táncoltak, szórakoztak húshagyókedden éjfélig. Éjfél után, hajnal felé az udvaron, vagy az utcán szalmamáglyát gyújtottak és eljárták a hajnaltáncot. Ezt követően visszamentek az ivóba, és böjtfogadó szerdára virradóra a mulatságot tréfás temetéssel fejezték be.
Felravataloztak egy legényt egy saroglyán, és megjelent mellette az orvost alakító játékos, aki kigombolta a „halott” nadrágját, kivette a hímtagját, és megmutatta, hogy nincs már abban semmi élet, majd nagy nevetés közepette visszatette a nadrágjába. Ezután a kántor elkezdte a búcsúztatót, majd a pap egy kis köteg szalmát vízbe mártott, és meghintette vele a halott arcát. Közben a kántor tovább folytatta a búcsúztatót, mely után a halottat saroglyán kivitték az udvarra, és ott leborították a földre. Így ért véget a farsangi mulatozás!
Az év során szinte egyetlen olyan alkalom volt a farsang, ahol három napig a lányok és a legények közösen szórakozhattak úgy, hogy a lányokat senki sem kísérte el a mulatságra, tehát senki sem vigyázott rájuk. A házasemberek, és a szülők kirekesztése az ivóból, semmiféle szabadságot nem eredményezett a fiataloknak, mert az ivóban nagy fegyelem uralkodott.
A féktelen ösztön és a játékos kedv szabad megnyilvánulására a reménylő-reménylő adott lehetőséget, de abban a lányok már nem vehettek részt.
TYÚKVERŐ, ÉS KAKASCSÉPLÉS
A tyúkverő és a kakascséplés szokása már a XVIII. század közepétől ismeretes. A játékot az egyházi és világi rendelkezés tiltotta.
A korabeli megfigyelők a tyúkverőt farsangi és lakodalmi szokásként emlegették. A tyúkverő szerepét illetően összefügg a kakascsépléssel, a kakasütéssel, illetve a kakaslövéssel. A játék minden változatában egy szárnyast ütöttek agyon, s öltek meg, meglehetősen brutális módon. Egy baranyai (Nádasd) példa szerint húshagyó napján a falu ifjúsága a kocsma udvarára vonult, ahol egy cövekhez kakast kötöttek. A kakastól húszlépésnyire egy legény szemét bekötötték, kezébe csépet adtak, egy odahelyezett hordó körül néhányszor körbe vezették, azután a kakas irányába állították. A legény feladata az volt, hogy megtalálja a kakast és agyonüsse.
A „kivégzést” követően a kakast a kocsmában elkészítették, elfogyasztották, és utána részegségig mulattak.
A tyúkverés és a kakascséplés formailag azonos eseménynek számított. A szokást minden bizonnyal áldozati rítusként alkalmazták. Az állat neme nem volt lényeges.
Szokás volt még egyes vidékeken a köcsögütés, mely hasonlóan zajlott le, mint a kakasütés; csak erre már a lányok is vállalkoztak.

Farsangi és lakodalmi szokás még a kakasnyakvágás. Két, turbános török, törvénybíró, vádló, kakasvezető, és számos más álarcos felsorakozott, és ítéletet hoztak a kakasra. A legfőbbként azzal vádolták, hogy a kakas szerelmeskedett az anyjával, amiért halálra ítélték, és a bíró elrendelte az azonnali kivégzését. Az egyik alakoskodó török éles kardjával lemetszette a kakas fejét, és ezzel a játék véget ért.
A kakascséplés hagyományának változatai teljesen megszűntek, de a tyúkverés szelídebb formában napjainkig megőrződött. A farsang utolsó napján, húshagyókedden, a fejér-megyei Mohán jelenleg is minden évben felújítják a helyi elnevezésű „tikverőt”.
Ezeknek a játékoknak a népszerűségét mutatja az, hogy valamilyen változatban Európa népeinél a legkülönbözőbb alkalmakkor gyakorolták.
RABHORDÁS, ÉS KIVÉGZÉS
A farsangi hagyományoknak rendkívül figyelemre méltó játékai azok, melyekben egy vagy két személyt szimbolikusan kivégeznek. Az elítélt lehet ember, állat vagy tárgy. Az élő személyt, vagy személyeket halálra ítélő játékok a palóc dramatikus hagyományok legjellemzőbb példái közé tartoznak.
Húshagyókedden két férfit rabnak öltöztettek: rossz ruhát húztak rájuk, vagy szalmakötéllel becsavarták őket, derekukra láncot kötöttek, s így vezették végig a falun. A falu főterén szalmára térdepeltették, fejükre cserépfazekat helyeztek. Két férfi a hóhér szerepét alakította, s kezükben egy-egy tiloló csapóját tartották.
Aki a bíró szerepét alakította, kimondta az ítéletet, melyben, magába foglaltatott minden olyan bűncselekmény, amit a faluban az előző évben elkövettek. A bűnösöket a bíró halálra ítélte. A halálra ítélteknek a fején lévő cserépfazekakat a két hóhér szétütötte a tilolóütővel.
Az elítéltek a kivégzésük után életre keltek, berohantak a kocsmába, ahol nagy italozásba kezdtek.
A borsod megyei palócok farsangi szokásairól egy század eleji közleményben a következőket olvashatjuk: „A fiatalok ilyenkor a legtöbb faluban „rabot hordanak”. Két legényt szalmakötéllel becsavarnak, az arcát bekormozzák, az egyik fejére rossz kalapot tesznek, a másik fejére kendőt kötnek, a kezükbe baltát, vagy fokost adnak, majd láncra verve vezetik őket. A házak előtt megállnak, s két-három legény bemegy minden jót kívánni, no meg kéregetni. Mindenféle ételt adnak nekik, amit kosarakba és zsákba rakva elvisznek.
TEMETÉS UTCÁN, KOCSMÁBAN ÉS FONÓBAN
A farsangi szokások sajátos játéka az áltemetés, melyben egy álhalottat a temetési szertartást utánozva – parodizálva – búcsúztatnak, illetve „eltemetnek”.
A halottas játéknak két fő csoportja van: az elsőben a jelenet színpadszerű álló játék, (kocsmában és fonóban) a másodikban az álhalottal, vagy halottat helyettesítő szimbólummal felvonulnak a falu utcáin.
A halottas játékban egy magát halottnak tettető személyt, vagy az őt helyettesítő bábut, vagy valamilyen eszközt, olykor döglött állatot temetnek el.
A temetési szertartásban egy férfit jelképező szalmabábut készítenek, rossz ruhába öltöztetik, és obszcén tartalmú beszédet mondanak. A prédikáció után a szalmabábut a falu végére viszik, s közben a cigány muzsikusok szomorú nótákat húznak. A faluvégen a legények vermet ástak, és abba temették el a halottat, vagy tüzet raktak és elégették. A tüzet körültáncolták, átugrálták és közben a tél eltűnésére, a tavasz közeledésére vonatkozó verseket énekeltek.
Ezután visszatértek a kocsmába előásták a múlt évben eltemetett borospalackokat, mindenki ivott belőle, majd az újborral töltött palackokat elásták. Ezt követően reggeli táncoltak, mulattak.
Az ilyen paródisztikus temetést Erdélyben minden faluban ismerték.
VORNYIKTÁNC, ÉS SIRATÁS
Az Al-Duna mentére telepített bukovinai székelyek Hertelenyfalván komikus táncos halottsirató paródiával fejezték be a farsangot.
A farsang három napig tartott, és főleg az ifjúság táncos mulatozása volt, melyre a megelőző héten a legények megbízottja a „vatomán ” hívta táncba a leányokat.
A farsangi összejövetelt a kocsmában tartották, ahol a tréfás jelenetekre bőven nyílt alkalom. Az a legény, aki a hétfőre megjelölt időre nem érkezett meg „kontramarsot” kapott, miközben a következő nótát énekelték:
„Kontra, kontra, mars, a seggedre, mars! Kontra, kontra, kontra, kontra, kontra, kontra, mars!
A megfelelő szónál a legény (két legény fogta az elkésőt) jelzett testrészére csaptak, aki megemlegette ezt a késést hosszú ideig.
Húshagyókedd estéjére egy fehérbe öltözött orvost alakító legény jelent meg a kocsmában. A „vatomán” beljebb invitálta a terembe, és bejelentette, hogy azok a legények betegek, (himlősök) akik nem kötöttek bokrétát, (a bokréta jelentette, hogy már van szeretője) Ezekről a legényekről kiáltották a lányok, hogy fáj a szívük, fáj a szemük bogyója stb.
A tréfálkozásnak az lett a vége, hogy nem az orvos gyógyított, hanem éppen ő „halt meg”. Elterült a kocsma padlóján s ezzel vége lett a jelenetnek.
Hamvazószerdára virradóra megállították a táncot, és elkezdődött a temetés. A „halott orvost”, a terem közepén felravatalozták egy lajtorján, és lepedővel letakarták. Mellé állt a pap és a kántor. A pap bő szoknyát, viselt, s kezében nyírfa seprőt tartott, amit vízbemártott és azzal szentelte meg a halottat, akit a siratok körbeálltak.
A kántor kopottas ruhában jelent meg, s a kabátja térden alul ért. A pap imát mondott, amit a kántor éneke követett. A pap imája:
Miatyánk, nincs gatyánk!
Miatyánk, nincsen fánk!
Nem főtt meg a puszulykánk!
Nem főtt meg a káposztánk!
Ámen. A kántor éneke:

„Ha meghalok, temessenek ürmösborba,
A nagy hordókkal egy sorba.
Falra hányom a borsót,
Ide a boros korsót!
Szalonnából legyen a szemfödelem,
Kolbászból a sírba eresztő kötelem.
Falra hányom a korsót,
Ide a boros korsót!
A síromra ültessenek szőlőfákat,
A bőrömből készítsenek nyomózsákot.
Falra hányom a borsót,
Ide a boros korsót”!

A siratás után az úgynevezett „vornyik-tánc” következett. Hamvazószerdán a reggeli órákban a halottat körülvitték a faluban. A menethez csatlakozott a hamubotókás, aki kezében botot tartott, melynek a végére egy hamuval töltött harisnyát kötöttek és ezzel ütött azokra, akik a halotthoz akartak nyúlni.
Amikor a halottal megkerülték a falut, a temető árkánál az árokba borították a lajtorjáról.
Miután a halottat, és a farsangot eltemették mindannyian visszatértek a kocsmába, ahol ettek, ittak, táncoltak, énekeltek, és a nóták olyan hosszúak voltak, mint a szentivánének.
Az Al-Dunái székelyeknél ezzel fejeződött be a farsang, és kezdődött a nagyböjt!

A BORICÁK ÉNEKE, ÉS A KUKA HALÁLA
A hétfalusi csángó falvakban, a barcasági magyarok egyes településein a XIX. század közepéig, néhány faluban a századfordulóig, ismeretes volt egy sajátos játék; a borica, melyben megöltek egy maszkos alakot, majd a játék végén életre keltették.
Ezt a táncot (1785) császári rendelet tiltotta be. A szokás mély gyökerét mutatva a rendelet ellenére sem szűnt meg, hanem a barcasági magyar lakosság szép hagyományként maradt fenn.
Farsang előtt hetekkel a legények hozzákezdtek a táncos játék megszervezéséhez. Vezért (votáfot) választottak, aki megtanította őket a táncra.
Az egykori leírás szerint: „Minden legény hosszú fekete báránybőr süveget viselt, amelyet különféle szalagokkal díszítettek, fel.”
Hamvazószerdára virradóra megállították a táncot, és elkezdődött a temetés. A „halott orvost”, a terem közepén felravatalozták egy lajtorján, és lepedővel letakarták. Mellé állt a pap és a kántor. A pap bő szoknyát, viselt, s kezében nyírfa seprőt tartott, amit vízbemártott és azzal szentelte meg a halottat, akit a siratok körbeálltak.
A kántor kopottas ruhában jelent meg, s a kabátja térden alul ért.
A pap imát mondott, amit a kántor éneke követett.
A pap imája:
Miatyánk, nincs gatyánk!
Miatyánk, nincsen fánk!
Nem főtt meg a puszulykánk!
Nem főtt meg a káposztánk!
Ámen. A kántor éneke:

„Ha meghalok temessenek ürmösborba,
A nagy hordókkal egy sorba.
Falra hányom a borsót,
Ide a boros korsót!
Szalonnából legyen a szemfödelem,
Kolbászból a sírba eresztő kötelem.
Falra hányom a korsót,
Ide a boros korsót!
A síromra ültessenek szőlőfákat,
A bőrömből készítsenek nyomózsákot.
Falra hányom a borsót,
Ide a boros korsót”!
A siratás után az úgynevezett „vornyik-tánc” következett. Hamvazószerdán a reggeli órákban a halottat körülvitték a faluban. A menethez csatlakozott a hamubotókás, aki kezében botot tartott, melynek a végére egy hamuval töltött harisnyát kötöttek és ezzel ütött azokra, akik a halotthoz akartak nyúlni.
Amikor a halottal megkerülték a falut, a temető árkánál az árokba borították a lajtorjáról.
Miután a halottat, és a farsangot eltemették mindannyian visszatértek a kocsmába, ahol ettek, ittak, táncoltak, énekeltek, és a nóták olyan hosszúak voltak, mint a szentivánének.
Az Al-Dunái székelyeknél ezzel fejeződött be a farsang, és kezdődött a nagyböjt!
A BORICÁK ÉNEKE ÉS A KUKA HALÁLA
A hétfalusi csángó falvakban, a barcasági magyarok egyes településein a XIX. század közepéig, néhány faluban a századfordulóig, ismeretes volt egy sajátos játék; a borica, melyben megöltek egy maszkos alakot, majd a játék végén életre keltették.
Ezt a táncot (1785) császári rendelet tiltotta be. A szokás mély gyökerét mutatva a rendelet ellenére sem szűnt meg, hanem a barcasági magyar lakosság szép hagyományként maradt fenn.
Farsang előtt hetekkel a legények hozzákezdtek a táncos játék megszervezéséhez. Vezért (votáfot) választottak, aki megtanította őket a táncra.
Az egykori leírás szerint: „Minden legény hosszú fekete báránybőr süveget viselt, amelyet különféle szalagokkal díszítettek. fel.”
A szalagok vége tánc közben a bal- oldalon lógott le. A felsőtestet egyszerű ing fedte, melyet a vállaktól derékig érő gombos szíjak csatoltak a mellhez és a háthoz. A lábakat fehér gyapjúharisnya (szűk magyar nadrág) és csizma helyett bőrkapca védte a hideg ellen. Oldalt a harisnyán a térd irányában 3-3 őrharang zörgött. A bőrkapca sarkához oldalt csörgő vassarkantyút (pitint) csatoltak..
A mellen és a háton sajinkák (selyemkendők) lobogtak, és minden boricás csákányt tartott a jobb kezében, melyen szintén szalagok lobogtak. Így öltöztek a boricások az alakoskodás idején.
A boricákhoz maszkos alakok (4 kuka) tartozott, akiknek az arcukat kukafej takarta.
Ez egy fából faragott rémisztő álarc volt. A csoport bejárta a falut: először a lelkészt, jegyzőt és az esküdtszéket tisztelték meg, és csak ezután következtek a leányos házak. A házaknál adományt: kolbászt, tojást, kenyeret kaptak. Az adományokat a kosárvivők és a nyárshordók gyűjtötték össze. Közben a legények verses prológust adtak elő: Megjöttek a boricások,
Messze földről jöttünk,
Szélfúvásban, hóban, jégben
Csak ide siettünk.
Ne engedjék jó emberek,
Hogy hiába járjunk,
Udvar helyett, hol hideg van,
Itt bent boricáljunk.
Mikor a gazda megadta az engedélyt, az udvar közepén kört alakítottak, és eljárták a híres borica táncot, melyet csak azok tudták szépen előadni, akik erre rátermettek. A lezáró részt a török boricát olyan gyorsan járták, hogy a táncosok a nagy hidegben is megizzadtak.
A boricák tánca után általános tánc következett, melyben a boricások a nézők közül választottak táncost. Ha a leány vonakodott a boricáktól, a kukák korbáccsal kényszerítették a táncra. Általában csárdást táncoltak, de sor került időnként a borica tánc is.
A tréfás farsangi szokás a kultikus tánccal, halállal és feltámadással művelődéstörténetünk archaikus rétegébe vezet el bennünket.
DŐREJÁRÁS
A csalóközi falvak (egykori Csehszlovákia) farsangi hagyománya a maszkos alakosodás nagyszámú archaikus elemét tárja elénk. Ilyen a napjainkban is honos dőrejárás, mely egy nagyszabású maszkos felvonulás. A megjelenített figurák más magyar területen és Európa számtalan helyén fellelhetők. Zsáneralakot és állatot utánzó személyek egyaránt előfordultak a menetben. A régi és új motívumok kapcsolódásából sajátos farsangi szokáskör alakult ki.
A dörejáras résztvevői között gyakori a kecske és a medve megjelenítése, de figyelemre méltó a disznómaszkos alak is. A disznómaszk használata csak kevés helyen fordul elő a magyar néphagyományban. Találkozunk még borbély, mészáros, drótostót, bátyus zsidó stb. zsánerfigurákkal is.
A maszkos felvonulás résztvevői közé tartozik egy vőlegény, menyasszony, vőfély, testőrök, perselyesek, tojásszedők, és más alkalmi alakok.
A szokás fontos eleme a tuskóhúzás, a szalmakunyhó elégetése, valamint az egyik alakoskodó megölésének imitálása, és feltámasztása. (A tuskóhúzás eseményét „A tuskóhúzás és szűzgulyahajtás című fejezetben részletesebben tárgyalom majd)
Húshagyókedden reggel a kocsmában gyülekeztek az előző napokban megbeszélt jelmezekben a legények.
A farsangi alakok típusok szerint jól elkülöníthetők. Az álesküvő figurái a szokás új rétegébe tartoztak. A felvonulókat zenekar kísérte. Az így haladók minden házba bekopogtak, ahol szívesen fogadták őket. A vőfély táncolt a háziasszonnyal és a házban lévő leánnyal. Általában csárdást muzsikáltak ilyenkor a zenészek. A háziak étellel, itallal kínálták a dőrejárókat. A vendéglátásból elmaradhatatlan ételféleségnek számított a fánk, de előfordult, hogy adományt is kaptak. Egyes falvakban divatos volt a medvetáncoltatás. Egy legény kifordított bundát vett magára, fejére medvemaszkot húzott. Társa láncon vezette s közben dobolt, melynek hangjára a „medve” lomhán táncolt.
Az egésznapi dörejáras után a résztvevők a templom előtti téren gyűltek össze, ahol szinte a falu egész lakossága megjelent. A szalmakunyhót cipelő legények észrevétlen kibújtak a kunyhóból, és meggyújtották azt. A lányokat az ördögmaszkos alakoskodók kényszerítették a tűz átugrálására. Mikor a tűz elhamvadt következett a „szimki” megölése: tőrrel és pisztollyal.
A „halottat” a kocsmába vitték, ahol életre keltették: ráfújtak a szájára, kezét, lábát, fejét mozgatták, a hátát ütögették, majd felöltöztették, mire a „szimki” hirtelen felugrott és elszaladt.
A dőrejárás táncmulatsággal fejeződött be, ahol az összegyűjtött adományokból nagy lakomát rendeztek. A lányok és legények (a házasok is) hajnalig táncoltak, daloltak, szórakoztak!

BUSÓJÁRÁS
Magyarország leghíresebb farsangoló helye Mohács, de a sajtó rádió, televízió révén a nevezetes busójárás határainkon túl is ismert népszokássá vált. Bár a mohácsi sokácok hagyományaként maradt fenn, ma már népi kultúránk látványos idegenforgalmi nevezetességének számít. A szokás elemeiről, funkciójáról, a maszkokról és történeti kialakulásukról a kutatók tudományos elemzéseket végeztek.
Ilyenek:

• A régi mohácsi farsang egymástól jól elválasztható részekre különült: a gyerekek és felnőttek farsangjára. A farsangvasárnapot megelőző hét keddjén a gyerekek álruhában adománygyűjtést hajtottak végre, amikor a lányok fiú, a fiúk lány ruhába öltöztek, s fejüket átlátszó harisnyával vagy kendővel fedték el, kezükben kerepelőt és fabuzogányt, vagy botot tartottak. Megdöngették a kapukat és bao, bao kiáltással, a kereplők forgatásával nagy lármát csapva ugráltak be az udvarokra.
• Az adománygyűjtők nyársat vittek magukkal, mire a háziak kolbászt, hurkát tűztek. Ez a szokás, később elmaradt, helyette kaláccsal, édességgel kínálták őket.
• A buzogányosok, botosok megveregették a ház sarkát és a kemence száját. Valószínűleg a termékenységvarázslás emlékét elevenítették fel.
  A felnőttek farsangja farsangvasárnapon kezdődött és húshagyókedden fejeződött be.
  A szokásban minden ötven év alatti férfi, legény, házasember egyaránt részt vett, s három csoportba sorolták őket:

1. A busó (busu) alakoskodók alkották a busójárás fő csoportját. Sajátos faálarc takarta fejüket. Bő gatyát húztak magukra, melynek szárát szalmával kitömték, és a lábszárnál elkötötték. Szőrével kifelé fordított subát vettek fel, derekukat kötéllel körülkötötték, és a kötélre tehénkolompot akasztottak. Oda tették még az ajándékul szánt mosófát, rokkát vagy a vízhordó rudat. Az utóbbit a legény annak adta, akit feleségül szándékozott venni.
2. A résztvevők másik csoportjába a maskarának nevezett nem faálarcos, ruházatukban és eszközeikben is más alakoskodók tartoztak
3. A farsangjárók harmadik csoportját, a busókat kísérő jankelék alkották. Arcukat bekormozták, vagy ronggyal fedték be. Kezükben hamuval töltött zsákot vittek, és a zavart okozókat azzal tartották távol a busóktól. Jellegzetes alak volt még a buzogányos, kereplős, kürtös és a kürthordozó.
   A busójárást magyarázó monda szerint Mohácsot a török uralom alól a busók szabadították meg. A maszkos alakoskodók tülkölésétől, kolompolásától a törökök megrémültek és elfutottak. (Ennek a mondának nincs hivatalos okmánya)
   Más magyarázat szerint a város alá érkező törökök láttára a lakosság egész éjjel járta az utcákat. Síppal, dobbal, trombitával igen nagy zajt keltettek. A törökök ebből arra következtettek, hogy a városban nagyszámú katonaság van, és ezért nem merték megtámadni őket, hanem elvonultak a város alól.
   A busójárás napjainkban karneváli felvonulássá alakult. Ennek hatására már nem lehet visszahozni a régi házaló busójárást, de az egykori farsang hagyományos elemei megmaradtak. Az irányított farsangi program olyan új formákat teremtett, melyek folklorizmussá változtatják a népi kultúrának ezt a területét.

CÉHVÍGALMAK GÚNÁRNYAKSZAKÍTÁSSAL
A XIV. századtól a XIX. század második feléig a különböző iparágak mesterei érdekvédelmi szervezetekben, céhekben tömörültek össze, ahol szabályzatokban voltak rögzítve, nemcsak a munkával, mesterséggel kapcsolatos előírások, hanem a céhtagok közösségi életére vonatkozó rendeletek is.
A közösségi élet fontos alkalmai: a különböző összejövetelek, szórakozásra, mulatságra szolgáló társasági események.
Számos eseményre farsang idején került sor. Ezek közül legkiemelkedőbb; a legényavatás, a mesterré válás aktusa és a tisztújítás.
A céhek megszűnésével ezek a szokások részint elmaradtak, eltűntek, részint némi módosulással a parasztság hagyományai közé kerültek. A népi játékokban viszont a céhek szokásai megőrződtek. Az európai kapcsolatokat mutató változatos céhszokásokból maradt fenn a magyar miszlókai lúdnyakszakítás. Ez egy furcsa versengő játék, melyet húshagyókedd éjszakáján a mészáros legények rendeztek meg.

Kifeszítettek egy kötelet olyan magasan, hogy alatta a versengő lovasok elfértek. A kötél közepére fejjel lefelé, lábánál megkötve egy libát akasztottak fel. A legények nyergeletlen lovon vágtattak el a kötél alatt, miközben igyekeztek a liba nyakát kitekerni. Ez a versengés addig tartott, amíg valakinek sikerült a liba fejét leszakítani. A győztes a liba fejének bitorlójává vált, aki elvágtatott zsákmányával. A többiek üldözték és igyekeztek tőle elragadni. Aki a lúd fejének birtokosa lett, egy évig főlegényi tisztséget kapott, és a mesterségbeliek között különös kiváltságokat élvezett.
A középkori céhmulatságoknak ez a kedvelt látványos farsangi játéka a lakodalmak szokáskörébe is bekerült, éppen úgy, mint a kakascséplés. Ezt a meglehetősen szadista játékot egy időben betiltották, de ennek ellenére meglehetősen sokáig fennmaradt.
Napjainkban sem farsangi, sem lakodalmi szokásként nem találkozunk a szórakozásnak ezzel a formájával. Viszont a lúdpecsenye ma is kedvelt farsangi ételféleség.

SZTRAPACSKALAKOMA HÚSHAGYÓKEDDEN
Az 1970-es évekig szokásban élt, a gyömöri magyar kisvárosban Pelsölcön (az egykori Csehszlovákiához tartozik) az iparos kör nagy attrakciója, melyet a második világháború után a tűzoltó egyesület szervezett: maszkos alakoskodó, adománygyűjtő felvonulást az iparos-körben rendezett sztrapacskavacsorára és az azt követő táncmulatságra.
A szokás formailag a hagyományos télvégi szimbolikus temetés menetét követte.
A felvonulók előtt a nótárius ment, mellette a vicenótárius, s őket követték a halottas játék résztvevői: a harangozó kolomppal, a keresztvivő suhanc, két ministráns, mögöttük a pap, és a kántor valamint a négy halottvivő a koporsóval. Két rúdra egy teknőt tettek, fekete lepellel letakarták, s úgy tűnt mintha valóban koporsót vinnének.
A koporsó után siratóasszonyoknak öltözött legények haladtak. Őket követte négy-öt huszárnak öltözött legény. Ők gyűjtötték az adományt: kosarakba, zsákokba, melyeket az adományhordozók vittek. A sztrapacskavacsorára általában 15-20 kg. szalonna, egy-két zsák liszt, 200-300 tojás gyűlt össze, valamint bőséggel túró.
Az iparos-kör a 200-300 vendégnek a saját borát árulta. Amikor véget ért a vacsora, kihordták az asztalokat, és reggelig tartó táncmulatság kezdődött.
Régen a sztrapacskát egy nagy tálból közösen fogyasztották, és farsangkor hagyományos ételnek számított. Az északi palócoknál napjainkban is kedvelt ételféleségek között szerepel.
ÁLLATOK A FARSANGI JÁTÉKOKBAN
A farsangi játékok szereplői mellett, kellékként állatokat is találunk. Főleg a bírósági paródiákban a kivégző és temetési ceremóniákban, amikor elpusztult állatokat: döglött malacot, vagy megfagyott madarakat temettek el. A vetélkedő játékokban: kakas, tyúk és liba volt az áldozat. Fontos résztvevői voltak a játékoknak az állatmaszkos alakoskodók is.
A magyar dramatikus népszokások három állat (kecske, ló, és medve) megjelenítésére találunk gyakori példát, de népszerű volt a gólya maszk is.
A farsangi felvonulások és szobajátékok rendkívül népszerű, szinte elmaradhatatlan állata a medve. A medvemaszkos alakoskodás az egész magyar nyelvterületen elterjedt.
A medvealakoskodót, aszerint, hogy szalmakötéllel csavarták be, vagy gubába öltöztették; nevezték szalmás, vagy gubás medvének. A derekára láncot kötöttek. Ez szolgált a vezetésére. Fejére nagy kucsmát húztak, amely az arcát is eltakarta.
A medvealakoskodók úgy jelentek meg, mint a távolról jött medvetáncoltató románok. €
Az archaikus és az új elemek kapcsolódása, új formák és funkciók alakulása a népszokások egész területén megfigyelhetők. Ugyanakkor nem kétséges, hogy a magyar medvemaszkos játékok olyan elemeket és mozzanatokat is őriznek, amelyek a medvetáncoltatók mutatványából nem eredhetnek.
Elképzelhető, hogy a medvemaszkos alakoskodás múltja, a magyar népi kultúra megoldatlan rejtélye marad.
A magyar farsang állatmaszkjai játékos szórakozást jelent a közönség számára és a tudomány kutatóit a magyarság hajdani kultuszainak világába vezetik.

BETYÁRFARSANGOLÓ
A 150-200 éven át, ténykedő betyárok tettei szóbeli hagyományokban, népművészeti tárgyaink kiadványaiban, népdalokban, balladákban, regényekben maradtak fenn. Egyes híres betyárvezér, vagy nevezetes betyár alakját megőrizték a dramatikus játékok. Színpadi hősként már a XIX. század elején megjelentek a nézők előtt.
A magyar betyárromantika első színpadi képviselője az 1812-ben bemutatott Angyal Bandiról írt színdarab volt. Ebben a műben már megjelentek azok a jegyek, melyek mindvégig jellemzői lettek a betyárokkal foglalkozó színműveknek. A betyár igazi hős vagy jellegtelen szánalomra méltó figura. Csak ritkán jut kifejezésre a társadalombírálat, és a fennálló rend elleni megnyilvánulás. Ugyanakkor a betyár idealizálása, gyakran mesehőssé való emelése jól megfigyelhető a néphagyományokban.
Betyármaszkos alakoskodók a farsangi játékokban elsősorban Kelet-Magyarországon, Észak-Magyarországon és a Nagyalföldön fordultak elő, de felbukkant erdélyi területeken is.
Különösebb funkcióval nem rendelkező jelmezes alakként léptek fel. Szöveges szerepük általában nem volt, s olykor némán vettek csak részt a felvonulásokon, a fonóbeli játékban, illetve lakodalomban. A többi alakoskodóval együtt táncoltak, nótáztak és bekapcsolódtak az improvizált jelenetekbe, tréfálkozásokba.
A betyár megjelenése a romantikus játékokban nem függvénye valamilyen szokáskörnek. Az egyes alkalmakon való szerepeltetésüket a helyi hagyományok alakították ki. Általában nem egy betyár, hanem kettő, három jelent meg a felvonulási menetben, vagy a szobai játékokban. Hagyománya volt annak is, hogy a betyárok szeretőjükkel, kedvesükkel közösen jelentek meg, és a „legszebben” öltözött alakoskodónak tekintették őket.
Öltözetük: bő gatya, pitykés lajbi, lobogós ujjú ing és nemzeti színű szalaggal, árvalányhajjal díszített kalap és sarkantyús csizma.
Partnernője: szintén díszes ruhában, fátyollal, gyöngykoszorúval, azaz idealizált mesehősre jellemző kellékekkel jelent meg.
A betyárfarsangoló népballadákban, színjátékokban: a hatalommal szembekerülő betyár elbukik ugyan, de olyan zsáneralakként szerepeltetik, hogy a néphagyomány romantikus hősévé vált.
CIGÁNYFARSANGOLÓ
A cigány figurája mindig biztos sikert jelentett a népi játékokban. A vígjátékírók korán észrevették, hogy a cigány szereplő jó lehetőséget nyújt a komikumra, a nézők megnevettetésére. Többnyire ügyefogyottnak, naivnak (de sohasem butának) ábrázolt alak megjelentetése mindig biztos sikert jelentett. Ezek a tulajdonságok: évszázadokon át, rögződtek a néphagyományokban, és a XIX-XX. századi cigány csaknem ugyanazzal a jellemző vonásokkal jelent meg a színpadon, mint évszázadokkal korábbi elődje.
A cigányalakok megjelentetési formája: fekete arc, rongyos színes tarka-barka öltözet, kenderszőrből készült paróka, szakáll, és többnyire kifordított kabát, melynek derekát szalmaköteggel kötött át, fejére tollal díszített kalapot tett, rossz csizmát viselt, és rendszerint pipát tartott a szájában. Gyakran erotikus és fallikus megnyilvánulás is előfordult a cigányalakoskodó játékokban, így pl. a cigány férfit alakító játékos: a nadrágjához falloszt imitáló piros paprikát, sárgarépát, kolbászdarabot vagy egyéb kelléket helyezett.
A cigányasszony mindig színes ruhát vett magára, arcát pernyével, korommal, vagy boksszal kente be, vagy pirosítóval befestette. Elmaradhatatlan kellék a cigánynők öltözetében a színes, virágos fejkendő. Az arc eltakarására fekete harisnyát is felhasználtak, melyen a szemnek, szájnak nyílást vágtak.
A cigányasszony alakoskodó kenderszőrből kontyot készített, rongyból, kenderszőrből mellet formált, ha terhes asszonyt imitált, hasát párnával, vagy ruhaneművel tömte ki, és bő tarkaszoknyát húzott magára.
A cigányasszony jó lehetőséget biztosított a közönség szórakoztatására. A férfiak tapogatták a hasát, a mellét, a szoknyája alá nyúlkáltak és obszcén megjegyzéseket tettek.
A közönség nagy élvezettel, derültséggel figyelte a játék mozzanatait, annak ellenére, hogy mindenki tudta: a genilitás részleteket kellően kidomborító cigányasszonyt férfi alakította.
Megjelenítési formájukban a mesterségbeli utalások is jelen vannak: teknőkaparó, kosárfonó, vagy ezek termékeit áruló alakoskodók.
Gyakori a gyermekével kéregető cigány pár. A cigányasszony batyut kötött a hátára, abban egy gyerekpólyát helyezett el, vagy ölében tartotta.
A farsangi játékoknak, mulatságoknak, felvonulásoknak még napjainkban is fontos és népszerű résztvevője a cigánymaszkos alakoskodó!
TÖRÖK BASÁK A FARSANGI MENETBEN
Magyarországot sújtó török hódoltság és az ellenük folytatott harcok a szájhagyományban, a népköltészetben, és az irodalomban egyaránt fellelhetők. Ebben a hagyománykörben, a török valóságos megjelenítése a nép történeti tudatának sajátos tükröződését mutatja.
Magyar nyelvterületen (pl. Csongrád megyében, Sövényházán) számos példa ismeretes.)
A legkülönbözőbb alkalmakkor; farsanghoz kapcsolódóan, szobai és felvonulói játékokban szerepeltek török maszkos alakok.
Két vagy három legény töröknek ötözött, akik a fejükre turbánt készítettek, kendőből és rongyokból. Arcukra korommal bajuszt, szakállt festettek, kifordított subát öltöttek magukra, s nadrág helyett bő bugyogót húztak, és szekerükkel végighajtottak a falu utcáin. Obszcén szavakkal illették a lányokat, asszonyokat. Kezükben hosszú rúdra erősített drótkampót tartottak, és igyekeztek a legények közül elkapni valakit, akit aztán szekerükhöz kötve vonszoltak.
A játék azzal ért véget, hogy a legények kiabálással, ütlegekkel megfutamították a török alakoskodókat a falu határáig, majd békésen visszatértek otthonukba.
Hódmezővásárhelyen a mesterlegények farsangi táncmulatságára felvonulási menetben kos, medve, ló és különböző alakoskodók sorában haladt, néhány hosszúszárú pipát szívó török pasa is. Ezek szokások más-más területeken a helyi szokáskör hagyományainak eszközeivel egészültek ki, és felbukkantak az osztrák, tiroli, bajor néphagyományokban, és több európai ország farsangi játékaiban.
Ezek, és az ezekhez hasonló szokások fennmaradtak egészen az első világháborút követő néhány évig, de utána teljesen elmaradtak.
Mindezek a példák jól mutatják, hogy az egykori hódítók emléke fennmaradt a népek folklórjában.

ÁLESKÜVŐ FARSANG VÉGÉN
Régen a farsang volt általában a házasságkötések ideje. Főleg a parasztság kötődött ehhez az időponthoz. Ekkor ugyanis szüneteltek a tavaszi, nyári és őszi munkák, és az ezekre való felkészülés. A termést a földekről betakarították, a jószág az istállóban telelt, s levágásra várt a hízó, a liba és más aprójószágok.
A hivatalos feljegyzések hűen mutatják, hogy a legtöbb házasság – falun és városon – novembertől, Márton napjától farsang végéig köttetett. Nem véletlenül született a mondás:
„Téli kutya, nyári menyasszony, egyik se jó!”
Az eladó sorban lévő lányokat, ha még addig nem mentek férjhez, (pedig már eljött az ideje) a vénlányok közé sorolták, és a legények szerét ejtették, hogy a falu szégyenére kicsúfolják őket.
Gyakran előfordult olyan esztendő, hogy senki sem kötött házasságot. De, hogy a farsang ne múljon el lakodalom nélkül, a fiatalság álesküvőt szervezett.
Az álesküvő résztvevői: menyasszony, vőlegény, násznagyok, nyoszolyóasszonyok, koszorúslányok, vőfélyek, kisbíró, püspök, testőrök, kocsis, cigányasszonyok, ördögök, csikósok, és a násznép.
A legfontosabb kellék a rönk! Engedélyt kértek a fa kivágására. Gondoskodtak egy szekérről, amelyik a rönköt húzta, (ez többnyire egy hatalmas lecsonkolt fa) valamint kötélről, amibe belefogódzkodva vonszolták a tuskót.
Előre elkészítették az eskető sátrat és a püspök kullóját. A lakodalmas helységet, -a kocsmát – feldíszítették a mulatságra. A szereplők kalácsot, süteményt hoztak a násznép, és a nézők kínálgatására. Rendkívül fontos eseménynek számított a vendégek és a közönség meghívása.
A rönkhúzásra, az eseményt megelőző héten, a környező községekben elkezdték a toborzást. Farsangvasárnap délelőtt, rendszerint a szerepszerinti kisbíró egy-két ördögalakoskodóval közhírré tette az álesküvőt. Minden házba bekopogtak, annak
érdekében, hogy minél több adomány gyűljön össze az álesküvőre, és minél többen részt vegyenek a rönkhúzáson.
A ceremónia napján a megbeszélt helyen és időpontban gyülekeztek, és elindultak az előre megbeszélt útvonalon a vőlegényért. A násznagy kikérte az álvőlegényt a szülőktől, s ezt követően együtt mentek az álmenyasszonyért, akit a nyoszolyóasszony búcsúztatott el. Ezzel egy időben a püspök testőrei felkeresték a püspököt, és felkérték az ifjú pár esketésére.
A püspök és a násznép a megbeszélt helyen találkoztak, és együtt vonultak a rönkhúzó szekérhez.
A rönknél: a kisbíró kihirdette az esküvőt, a püspök, köszöntőt mondott, s az első vőfély beszéde után elindult a násznép az esketés színhelyére.
A menet felállása: csikósok, a püspök kullója a testőrökkel, a rönkös szekér (a vőfélyek és a koszorúslányok húzták, a rönkön ült a menyasszony és a vőlegény, valamint a kocsis és a kisbíró), a rönk mellett kétoldalt a cigányasszonyok és az ördögök mentek; s a rönk után vonult a násznép.
A felvonuláson az előre megbeszélt helyen az ördögök ellopták a menyasszonyt. Amíg a násznép futott a menyasszony után, addig az ördögök elrabolták a püspököt is. Ilyen előzmények közepette haladtak az esketés helyére. Mire odaértnek megkerült a menyasszony és a püspök is.
A püspök összeadta a jegyeseket, akik igennel, vagy nemmel válaszoltak.
Az esketés után a főpap szódavízzel „megszentelte” az ifjú párt.
A ceremónia a násznagy versével ért véget. Ezt követte a menyasszonytánc és a rönk elárverezése, mely után hajnalig tartó mulatság kezdődött.

TUSKÓHÚZÁS, ÉS SZŰZGULYAHAJTÁS
Magyar nyelvterületen, különösképpen a Dunántúlon, kelet- és nyugat-Magyarországon, valamint Erdélyben általánosan ismert a tuskóhúzás, vagy tőkehúzás. Sok helyen napjainkban is gyakorolják ezt a nagy múltra visszavezethető játékot.
A tuskóhúzással a legények a pártában maradt lányokat tréfálták meg. Rendszerint húshagyókedden, vagy hamvazószerdán húzzák végig a tuskót a falun, vagy többfelé a városokban is.

ASSZONYFARSANG
Számtalan példa igazolja, hogy a nőknek sokkal kevesebb lehetőség jutott a szórakozásra, mint a férfiaknak. A különböző játékokban, szórakozásokban a férfiak a nők jelenléte nélkül is részt vehettek, míg a nők csak a legritkább esetben rendezhettek mulatságot.
A nők közös összejövetelére az év folyamán csupán csak egy-egy alkalom nyújtott lehetőséget, melyet igyekeztek kihasználni. Erre már a XV. századtól vannak példák.
Erről tesz említést a temesvári Pelbárt: „…az Úrnak 1480-ik évében, amelyet több kánoni pap jelenlétében egy szentéletű előkelő ember elmondása alapján hallottam, miszerint ennek a nemesembernek a birtokán, a Kapos mellett, egy asszony több fiatalasszonnyal együtt férfiruhába és másfajta ruhákba öltözve, álarcos játékot űzött”.
Sok helyen a nők által szervezett mulatság – az asszonyfarsang – napjainkig ismeretes.
A magyar asszonyfarsangi hagyományt, elsősorban a zártkörű női tréfás mulatozás, és szórakozás jelentette.
A résztvevő nők különböző maszkos alakoknak öltöztek: rongyos ruhát öltöttek magukra: cigányasszonyt, dámát, vándort, drótostótot, menyasszonyt, vőlegényt, vőfélyt, nyoszolyóasszonyokat alakítottak. Általában 10-15 fős csoportokban jöttek össze, ahol a társaság részint női vagy férfi jelmezt öltött.
Főszereplő a borbélynak öltözött alakoskodó, aki viseltes ruhát vett magára, arcát bekormozta, s kenderszőrből bajuszt ragasztott. Társát, a púpos asszony jelenítette meg, karján rongyból készült babával, és az adomány részére kosárral.
A csoport tagjai házról-házra jártak, és igyekeztek elkapni a férfiakat, (akik sokszor elbújtak) hogy megborotválják. A „lefogott” férfinek az arcát liszttel hintették be, és a borbély fakéssel megborotválta. Fizetségül kolbászt, szalonnát, lisztet, tojást vagy pénzt kaptak, melyekből az esti mulatozásra lakomát készítettek.
Ezeket a lakomákat a szőlőtermelő vidékeken gyakran a borpincékben rendezték meg, ahol legfeljebb csak egy férfi: a szőlősgazda lehetett jelen.
A különböző tájegységekben a szokáselemek szabadon vándorolhattak a néphagyomány alkalmai között.
KÖVETVÁLASZTÁS FARSANG VÉGÉN
A földművelő falusi emberek a farsangi zsáneralakjaik szerepeltetésekor előszeretettel választottak nem földművelő játékos figurákat, akik alkalmi, illetve ritkán előforduló események résztvevői voltak.
A játék lehetőséget nyújtott egy-egy figura karikírozására, vagy zsánerkép megjelenítésére, utánzására és szatirikus ábrázolására, bizonyos társadalmi konfliktusok kinyilvánítására, olykor kemény hangú bírálatára.
A magyar népi dramatikus szokáshagyományokban aránylag kevés az olyan játék, amelyben osztályellentétek, társadalmi rétegek, egyedek közötti ellentétek tükröződnek.
Ide sorolhatók az életképek, zsánerjelenetek, melyek főleg a külsőségek hangsúlyozásával a megjelenített alakokat karikírozták.
Az egyszemélyes, gyakran néma jelenetekben, nem alakulhatott ki konfliktus, drámai feszültség.
A monológos, két- vagy többszemélyes jelenetek már alkalmasak a konfliktusok kialakítására.
Ilyen farsangi játék a képviselőválasztás népi paródiája. Ezekből a vizsgálatok szerint ritkán alakult ki többszereplős párbeszédes jelenet, de ha mégis, többnyire redukálódtak, majd eltűntek.
Sajnos a követválasztási játék is ide tartozott, nem nyert színjátéki feldolgozást, és a lehetséges drámai feszültség is csak a prológig jutott el.
A feljegyzések értelmében a képviselőválasztás ceremóniáját az 1870-es évektől kezdődően évről-évre megrendezték a farsang végén, farsangvasárnapon, vagy húshagyókedden.
A játék hagyományos farsangi felvonulással kapcsolódott össze.
A képviselőjelöltek kortesei – különböző maszkos alakok – már az előző héten járták az utcákat és szónoklatokat tartottak. Az „igazi” követválasztáshoz hasonlóan többnyire tréfás hangvételű plakátokat ragasztottak ki.
A követválasztási ceremónia középpontjában a jelölt programbeszéde állt. A szónok beszédében mindenfélét ígért a népnek (ez napjainkban is megmaradt) főképpen az adónak és a dohány árának leszállítását. A farsangi követnek joga volt a vezetőket bírálni, kigúnyolni.
A beszédben nyíltan és burkoltan, a nép, jogos követelései, kívánságai fogalmazódtak meg, éles gúnnyal, és szatirikus hangnemben.
Sajnos a követválasztási beszédekből csupán egyetlen egy maradt fenn, egy helyszíni megfigyelő feljegyzéséből, kb. 1901-1902-ből.
A farsangvégi követválasztások ceremóniájának, egy tréfát nem kedvelő, hivatalos képviselő vetett véget. A megsértődött tisztségviselő, az elöljáróságnál közbenjárt, hogy a hatóság; tiltsa be az ilyen típusú farsangi játékokat.
Így tűnt el – rendeletre – egy való életből merített játék!

CIBERE VAJDA, ÉS KONC KIRÁLY VIADALA
Az erőkifejtést, ügyességet kívánó viaskodó, vetélkedő játékok a farsangi hagyománykör legrégibb rétegébe tartoznak. Az ilyen versenyek az ünnepségek keretében fő attrakciónak számítottak. Állandó műsorként szerepelt a kötélhúzás, fáramászás, birkózás stb.
A tömegeket szórakoztató játékok a középkortól kezdve széles körben elterjedtek szerte Európában. A játékrepertoárban a főurak és a nép játékai egyaránt helyt kaptak, és a mutatványosok, vándor mulattatok révén, bekerültek az európai néphagyományba.
A lovagi tornákhoz hasonló tréfás viadal már II. Lajos magyar király udvarában is farsangi főattrakciónak számított. A főurak különböző maszkokba öltözve lóháton vívtak egymással. A nemeseknek ezt a kedvelt szokását a városi polgárság is átvette.
A vetélkedő játékoknak számos formája alakult ki a néphagyományban. Ilyen a gúnárnyakszakítás, kakaslövés, kakasnyakazás, versenyfutás, maszkos alakok birkózása stb.
Az alábbiakban egy olyan vetélkedő játékot, „párviadalt” ismerhetünk meg, mely kizárólag a farsangi hagyománykörhöz tartozik: s a farsang és ősi ellensége a böjt között zajlik. Két megszemélyesített alak: Konc a húst, az eszem-iszom, szórakozást, a farsangot szimbolizálja, vele szemben Cibere a zsírtalan étel, a mulatozásról való lemondás, a böjt megszemélyesítője.
A minden évben lejátszott párviadal két hőse nem egy létező személyt, vagy kitalált maszkos figurát jelenít meg, hanem egy-egy időszakot, a kalendárium egy-egy szakaszát.
A két ősi ellenség párharca elsősorban a szájhagyományban maradt fenn. A középkori eredetű, – irodalmi forrásokból a folklórba került -jelképes küzdelem emléke főleg az erdélyi és dél-magyarországi területeken őrződött meg.
A mondaszerű történetek szerint Cibere vajda, és Konc király, a két nagyfejedelem, vízkeresztkor és húshagyókedden élethalálharcot vívnak egymással. Vízkeresztkor Konc király győz, és a farsang időszakában szabad a húsfogyasztás. Húshagyókedden Cibere vajda győzi le nagy ellenfelét, s attól kezdve nem szabad húsos ételt fogyasztani, csak ecetes, túrós, fokhagymás ciberét.
Cibere vajda és Konc király a népi farsangban, Bacchus (az alkohol és a mámor istene) és ellenfelei az irodalmi műfajokban évszázadok óta kifejtik a feszítő ellentétet, amely a farsangi szabadságot és az azt követő böjti időszak szinte aszketikusságot igénylő életformája között van.
Konc király és Cibere vajda viadalai az irodalom és a folklór találkozásának legszebb példája, melyből a tél és a tavasz küzdelmében, a kereszténységnek a farsangra és a böjtre kialakított hagyományos szokásait ismerhetjük meg.
HALÁLMASZKOK FARSANGKOR
Érdekes és szinte hihetetlen jelenség, hogy az emberek a farsangi, vagy színes karneváli hangulatban a halálra is gondolnak. Pedig így van: a halál már a középkortól kezdődően és még napjainkban is fontos ábrázolási eleme a farsangi népszokásoknak.
A kelet-magyarországi, elsősorban a szatmári falvakban, a farsang idején megjelennek a halálmaszkos alakoskodók, akik fonóról-fonóra járnak nagy sikert aratva.
A halálmaszkos alakoskodásnak rengeteg változata van, és mindenütt a helyi ötletek érvényesülnek. A halál, mint a végzet jelenik meg, az elmúlás általános kifejezőjeként. Általában a mulatságok hangulatának csúcsán bekiabálják: „Jaj, a halál! Jön a halál”, vagy „Jön a halál, jön a halál! Jaj, jaj, meg akar ölni”!
Van, ahol a halál a bolond lánnyal van. Van, ahol vénasszonnyal stb. jelenik meg. Szamoskéren három szereplővel játszották a haláljelenetet: Halálalakoskodó, fonólány és kéreztető. (kérdező)
A halál kezében konyhakést tart. A fonólányt alakító guzsalyt és szöszt vitt magával, és kezében mécses égett. Amikor a kéreztető megkapta az engedélyt, elsőként a fonólány lépett be a szobába. Leült fonni a lányok közé, kis idő múlva felugrott, eloltotta a lámpát, és elkiáltotta magát: „Jön a halál!” – A halálalakoskodó erre beugrott a szobába és zümmögve keresni kezdte a lányt. A kéreztető ekkor megszólalt: „Halál hol van a te fullánkod?” A halál így válaszolt: „A lábam közt.”
Ilyen és ehhez hasonló humoros játékokkal tették színesebbé a farsangi mulatságokat.
A halál alakjának a farsangi időszakban való megjelenítésének az erdélyi néphagyományokban is számos példája ismeretes.
A halál megjelenítése farsangkor mindenütt figyelmeztetés az elmúlásra. Szerepe szimbolikusnak is tekinthető: legyőzi a farsangot, a test örömeit, és megtérítésre, bűnbánatra int a hosszú böjt előtt!
BAKFAZÉKDOBÁS
A bakfazék-dobás a farsang különösen figyelemre méltó eseménye. Bakfazék-hordás, ciberehordás, cibereszűrés néven is ismeretes. A két világháború közötti években már csak helyenként fordult elő; s az utóbbi időben háttérbe szorult, majd teljesen eltűnt a néphagyományokból.
A régi játék lényege: Húshagyókedden este a vénlány csúfoló tréfás szokás értelmében, üres fazekat (vagy mindenféle szeméttel, és trágyával megtöltött kondért) dobtak a legények a pártában maradt lányok udvarába, és fennhangon kiabálták: „Szűrjél bele ciberét, ha férjhez nem mentél!” Általában a csalódott szerelmes legény bosszúja ez a játék.
A ceremónia után megtáncoltatták a legények a ház asszonyát, aki a tánc befejezése után étellel, itallal, (gyakran adománnyal) kínálta meg az alakoskodókat. A farsangi hangulat e tréfás eseményét hajnalig tartó táncmulatság követett.
A magyar néphagyomány legellentmondásosabb szokása, mely több funkciót is szolgált.
Széles körben ismert esküvői szokás szerint a menyasszonyi-kocsi kerekéhez, vagy a szekér elé, hamuval töltött cserépfazekat vágtak. Minél több darabra tört az edény, annál nagyobb boldogságot remélhetett az ifjú pár. (hasonló szokás volt ez a zsidó esküvők pohártöréséhez.)
A fazékdobást névnapi köszöntőként is alkalmazták: „Annyi áldás szálljon e házra, ahány darabra tört az edény.”
Összegezve: udvarlás, csúfolás, bosszantás, bőségkívánás és adományszerzés; mind azonos cél szolgáltak, a farsangi mulatságok hangulatának fokozását.

LEGÉNYAVATÁS EMLÉKEI A FARSANGI SZOKÁSOKBAN
E szertartás nyomán kinyílik a kapu a serdülőkorú ifjak előtt, amelyen át a közösség, a társadalom másik csoportjának tagjai közé lépnek, és számukra is megkezdődik a felnőttkor.
A szertartásban a legények, és felnőttek fogadják be a még addig „éretlennek”, gyermeknek tekintett ifjakat. A határszakasz átlépése után ugyanolyan jogokat élveznek, mint a legények és felnőttek.
A legénnyé avatás mindig valamely jeles naphoz kötődött. Ilyen volt a farsang is.
A XIX. században farsangon kívül más jeles nap (karácsony, húsvét, pünkösd) és közösségi esemény (lakodalom búcsú) is alkalmul szolgált a legényavatásra.
A felvidéki magyaroknál, elsősorban a palócok körében a legutóbbi időkig farsangkor történt a suhanc ifjak legénnyé fogadása. Az avatás – az átmenet – elsősorban húshagyókedden, – néhol hamvazószerdán – történt.
A XVII. század közepén Hontban és Ipolyságon a legényavatás egybeesett a bőgőtemetés szokásával. Húshagyókedden befejeződik a zene: a nagybőgőt jelképesen eltemetik, „megsiratják”.
Ez alkalommal „a siheder fiúk” legényekké szabadíttattak hat botcsapással, s ezután egy üveg bort a földbe ástak. A földbe ásott bort a következő év húshagyókedd napján vették ki a földből és itták meg.
A farsang úgyszintén egyik alkalma volt a céhbeli legények vetélkedésének, és a felavatási ceremóniáknak. A mészárosokról jegyezték fel, hogy sok helyen, húshagyókedden ünnepélyes keretek között avatták fel a legfiatalabbik mestert. Az avatás látványos aktusa az ütlegelés: lapáttal verték meg a fenekét.
Ebből az avatási aktusból alakult ki a XVIII-XIX. századi felvidéki és erdélyi népszerű farsangi tánc: a lapáttánc.
A legénnyé avatás fő attrakciója még a foghúzás és a borotválás. A felvonulós játékokban éppen úgy ott találjuk, mint a szobajelenetekben a borbélyt, (és társát, a köszörűst,) aki mindenkit meg akart borotválni, hasonlóan a csalóközi dőrék borbélyához.
A borbélyjátéknak mindig nagy sikere volt. A kutatók rámutattak arra, hogy a borotválás a legényavatás egyik redukált formája. Feltehetően a fogkiütés próbatételét váltotta fel.
A farsangi legényavatás és a borbélyjáték egykori rítusa teljesen átalakult a mesterségek utánzására, és funkciójuk elvesztése után a farsangi időszak csökevényesedett szórakozása lett.

HIEDELMEK, ÉS RÍTUSOK
A farsangi népszokások egy részének a hátterében, a hiedelmek állnak. Ezek többnyire individuális (egyéni) megnyilvánulások: főleg a termékenységet, bőséget előidéző rítusok körébe tartoznak. A naptári év során az úgynevezett jeles napokkal kapcsolatosan találkozunk a termékenység biztosításra utaló rítuscselekvésekkel.
A maszkos alakoskodások egy részében felfedezhetők olyan mozzanatok, amelyek egykor a termékenység-varázslással voltak összefüggésben. Ezek évszázadok alatt olyan változáson estek át, hogy a mítoszokkal való kapcsolatuk csak halvány részelemekben mutathatók ki.
Az egyéni hagyományokban azonban megmaradt számos varázsló cselekvés, termékenységi rítusa.
Húshagyókedden megveregették a gyümölcsfákat, hogy jól teremjenek. Sőt, még meg is ijesztették: „Ha nem teremsz, leváglak!” Ezt a varázsló eljárást Nádudvaron, (Hajdú-Bihar m.) húshagyókedd hajnalán a gazdaasszony végezte egy nagy fakanállal. Túrán (Pest megye) körültáncolták a fát, hogy jó termés legyen. Ehhez hasonló rítusok sokaságát végezték el a bő termés reményében.
A magyar parasztság hagyományvilágában jelentős helyet foglalnak el az időjárásra vonatkozó hiedelmek. Az év jeles napjain a legkülönbözőbb jelekből következtettek az időjárás alakulására. A farsang időszakához is kapcsolódtak időjárási elképzelések. Erre utal a következő rigmus:
„Ha farsang napján az ég borul, A búza szeme szorul.
Ha derűs és hideg,
Jó termést remélhetsz.”
Eger vidékén úgy tartották, hogy a farsang három napja mutatja meg a három évszak időjárását. Ha farsangvasárnapon esik, akkor esős tavasz várható és így tovább.
A Muravidékiek úgy vélték, hogyha húshagyókedden esik az eső, akkor bő kukoricatermés lesz.
A farsangi hiedelmek többsége a mezőgazdasági munkához kapcsolódik, de ismeretesek az állattartásra vonatkozó rítusok is. Pl. Nádudvaron farsangkor fekete tyúkot vágtak, hogy megelőzzék a baromfivészt. A feketetyúk vérét megszárítva eltették, hogy sok csirke és kotló legyen a következő évben.
A farsangi maszkos alakoskodások szinte mindegyikének hátterében felfedezhetők a termékenységi rítusok. Ezek a hajdani kultuszokra vezethetők vissza, és ma már többnyire csak a tudományos elemzés tudja őket megállapítani.
EVÉS-IVÁS FARSANGKOR
A farsangi hagyománykör egyik legjellemzőbb tulajdonsága a bőséges étkezés, ivászat. Különösen a farsang három utolsó napján, a negyvennapos nagyböjtöt megelőzően. Ezekre az étkezési szokásokra egy XVI. századi költeményből is következtethetünk, amikor már vízkereszt napján megkezdődött a nagy evés-ivás, vagy mint az egykori szerző írta: „az sok zabálás”:
„Az vízkereszt estin voltunk nagy lakásban, Idvösséget vártunk, az sok zabálásban”.
A költők, írók a farsangot bőséges ételekkel személyesítették meg, és drámai színrevitelben a farsangi és böjti ételek harcoltak egymással műveikben. A farsangi seregben sonka, kolbász, hurka, szalonna, és mindenféle finom sütemény állt szemben a böjt ételeivel, a babbal, borsóval és a hagymával, vagy pedig a bor a vízzel, amely párviadalon a bornak Bacchus a képviselője.
A vízkereszttől a farsang végéig eltelt időszakban az ifjúság legfontosabb találkozási helye a fonó, ahol gyakran tánccal és vacsorával fejezték be a fonást. Az ételekre a lányok, az italokra a fiúk adták össze a pénzt, vagy a maszkos farsangolók adománygyűjtéséből készítették el a vacsorát.
Palócfalvakban kedvelt csemege a molnárkalács, vagy a herőce, amelyet más területeken csőrögének neveztek. Az egész magyar nyelvterületen elmaradhatatlan volt a fánk, amit az északi magyar falvakban pampuskaként ismertek.
Jellegzetes csoportmulatság a még napjainkban is fennmaradt batyubál. Az összejövetelekre batyukkal mentek a szórakozni vágyók, mely batyukban a legkülönbfajta ételeket, italokat vittek: fasírt, rántott hús, vagy más hideg sült, főleg baromfihús és kalács.
A házaspárok, jó ismerősök, rokonok, barátok igyekeztek egy asztalhoz ülni, és felváltva kínálgatták egymást a finom falatokkal.
A parasztság batyubálja valószínűleg az ipartestületek és céhvilág társas mulatozásának mintájára alakult ki.
A farsang legváltozatosabb szokásai a néphagyomány szerint a nagyböjtöt megelőző héthez, különösen a három utolsó naphoz kapcsolódott.

Aki csak tehette, a farsangra disznót vágott, melyből a farsang három utolsó napján a következő ételeket fogyasztották: disznóleves, tyúkhúsleves, töltött káposzta, kocsonya, sonka, oldalas, hurka, kolbász, fánk, csőröge, pogácsa, kelt kalácsok, rétes, bélés, különböző töltelékkel ízesítve.
A katolikus falvak általános felfogása értelmében, farsangkor bőségesen kell táplálkozni, mert az azt követő nagyböjt idején koplalhatnak eleget. Erre utal már az első böjti nappal kapcsolatos mondás is: €
„Száraz szerda lesz héten,
Megbomlik a hasad éhen.”
A mérhetetlen evést hűen fejezi ki egy falucsúfoló. A Tiszasasiak (Szolnok m.) azzal csúfolták a Csépaiakat, hogy húshagyókedden még az utcán is sonkával dobálják meg az arra járókat.
Ennek a csúfoló szókimondásnak valóságtartalma is van: farsang a nagy evés-ivás, mulatozás időszaka, de nemcsak egy faluban, hanem minden magyar nyelvterületen.

HAMVAZÓSZERDA, ÉS TORKOSCSÜTÖRTÖK
A farsang hivatalosan húshagyókedden ér véget. A következő napon, hamvazószerdán kezdődik a húsvétig tartó 40 napos nagyböjt. E két nap, olyan határzóna, ahol a farsang eseményei és a böjt kezdő szokásai egymásba folynak.
Húshagyókedden éjfélkor az elöljáróság véget vetett a zenének, a mulatozásnak. Az ifjúság látszólag engedelmeskedett a parancsnak, de sok helyen pár óra múlva tovább folytatták a vigadalmat, és így a nagyböjt első napja még a szórakozás ideje volt, sőt még a következő napon – torkoscsütörtökön – is a lakmározásnak, ivászatnak hódoltak.A farsang szakaszaival kapcsolatban említettük, hogy a magyarságnál a kereszténység felvétele után hosszú ideig – a XIII-XV. századig – a nagyböjt hétfőn kezdődött.
A fennmaradt okleveleink arról tanúskodnak, hogy a nagyböjt időtartamában eltérések voltak.
Az V. században a nyugati egyházakban hat – hétig, néhol pl. a franciáknál hét hétig tartott a nagyböjt.
Nagy Szent Gergely pápa alatt a böjt 36 napos volt. II. Orbán pápa 1091-ben, illetőleg 1095-ben úgy rendelkezett, hogy a böjt hamvazószerdán kezdődjön, azaz negyven nappal húsvét előtt. Viszont Szent László királyunk (1077-1095) I. 31. törvénycikkéből kitűnik, hogy 1092-ben a magyaroknál már korábban, a hét elején megkezdődött a nagyböjt.
A XIII-XIV. századtól a rendeletek a böjt első napjának hamvazószerdát írták elő. Mint láthatjuk kezdetben ingadozások voltak a böjt kezdetét illetően. IV. Béla királyunk (1235-1275) alatt már bizonyos, hogy a hamvazószerda előtti hétfő és kedd már nem tartozott a böjti időszakhoz, sőt azon a héten még csütörtökön is ehettek húst, és csak azután kezdődött a böjt. Valószínűleg ennek a gyakorlatnak a maradványa a néphagyományban a fent említett torkoscsütörtök.
Egy 1440-ből való pozsonyi számadáskönyv a hamvazószerda előtti keddet Faschankktagnak nevezi, és így bizonyossá vált, hogy hamvazószerdával kezdődött a nagyböjt.
A hamvazószerdával kezdődő és húsvétig tartó nagyböjtre a katolikus egyház szigorú böjti előírása nyomta rá a bélyegét. Szigorú volt az étkezéssel kapcsolatos szabály is: A hús, a zsíros ételek, és kezdetben a tej és a tojás fogyasztása is tilos. A fő eledel: hal, olajos ételek és gyümölcsök.
Az 1611. évi, nagyszombati zsinat kérte a pápát, hogy „a böjti napokon tejes ételekkel és a tojással való élés szabad legyen „. Az engedély hamarosan megérkezett, és a jászói (egri) zsinat (1635) jegyzőkönyvében ez olvasható: „A böjt napjaiban a tejes ételek és a tojás fogyasztásának engedélye Magyarországon és a hozzákapcsolt királyságokban őszentségétől kieszközöltetett.” (Knauz)

A hús és a zsíros ételek tilalma viszont továbbra is megmaradt!

A XII. században a főurak és a nép (főleg a protestánsok) már mit sem törődtek a böjttel.
A néprajzi megfigyelések szerint a katolikus falvakban főleg az idősebb asszonyok tartották meg a nagyböjtöt. A fizikai munkát végző férfiak táplálkozásában viszont kalóriás ételek is szerepeltek.
A nagyböjtöt tehát a főurak és a nép nem tartotta be, annak ellenére, hogy pápai feloldozás nem született a 40 napos szigorú nagyböjti előírásokkal kapcsolatosan.
A katolikus egyház liturgiájában szerepelt a hamuszentelés, illetőleg hamvazás. A pap az előző évi virágvasárnapján szentelt barka hamujával a hívek homlokát kereszt alakban megjelölte a következő szavakkal: „Porból lettél, porrá leszel.”
A böjt első napját sok helyen nemcsak hamvazószerdának (vagy hamvasszerdának), hanem böjtfogadószerdának is nevezik, de előfordul szárazszerda elnevezés is.
A farsang végének sok helyen nem húshagyókeddet, hanem hamvazószerdát tekintették, s ezért e napon tréfás játékos felvonulást rendeztek.
A hamvazószerdai szórakozásra irányuló szokásokat böjt elleni ösztönszerű megnyilvánulásnak tekinthetjük, hasonlóképpen a torkoscsütörtök is ennek a jegyében zajlott le.
A változatos szokások, játékok és maszkos alakoskodások a farsang hagyománykörét gazdagították. A farsang befejezésére a „véget” az a játék mutatja legjellemzőbben, amelyben a nagybőgőt, – mint halottat elsiratják.
A zene, a nóta és a tánc megszűnése már valóban a farsang végét, a böjt kezdetét jelentette!

VÉGE. UTÓSZÓ
Írásomban a farsangi népszokásokat és azok hagyománykörét igyekeztem röviden a legjellemzőbb példákon keresztül bemutatni. Ahhoz, hogy megismerhessük, és teljes képet kapjunk e gazdag, és sokrétű farsangi jelenségről, a különböző játékoknak még bőséges táji, csoportbeli, olykor csak egyes falukra jellemző változatairól kellene beszámolni, ami több vaskos kötet anyaga volna.
Bemutatásomban helyet kaptak olyan szokások is, amelyek ma már csak a történeti forrásokból, vagy idős emberek beszámolóiból ismeretesek. A gyakran bohóckodásnak, tűnő jelenségek mögött a művelődéstörténet fontos emlékei lappangnak, melyek a színjátszás kialakulását és fejlődését segítették elő.
A játék az emberiség ősi ösztönében alakult ki, vagy veleszületett adottság, mely önmagában még nem színjáték, nem dráma. A legegyszerűbb dráma forrását, a kultikus táncokban találjuk meg, és ezeknek fontos szerepe a különböző rítusokban rejlik.
A maszkok már harmincezer évvel ezelőtt a barlangi rajzokon vadásztánc formájában megjelentek. A vadászkultúrákban a megtévesztést szolgálták. A vadász, állatnak maszkírozta magát, hogy a zsákmányát könnyebben megközelíthesse.
A maszkokat tehát, a színjátszás első fontos kellékei között találjuk, és az emberi kultúra kezdetétől fogva ismerjük, s az élet legkülönbözőbb alkalmain kapnak szerepet. Minden földrészen megtaláljuk azokat, azon gondolkodási elv alapján, hogy egymástól függetlenül, spontán alakultak ki, s jöttek létre.
Az európai maszkok és ezzel összefüggésben a színjátékok eredete, keletkezése az antik kultúráig, a klasszikus ókorig vezethetők vissza. A görög színjátszásból átvették a rómaiak, majd onnan továbbjutottak a többi európai néphez. A társadalmi elvárások a színjátszás terén, mindenkor rányomták a bélyegüket e műfajra.
A magyar színjátszás múltjában a középkorig tudunk visszanyomozni. Főleg a misztérium drámára, és a farsangi játékokra vannak adataink. Az ősi kultuszok emlékeit a különböző népi szokásokhoz kapcsolódó rítus jellegű dramatikus cselekvések őrizték meg.
Rendkívül népszerűek voltak a dramatikus játékok, mind a falusi, mind a városi szokáskörben. Hűen mutatják ezt a napjainkig fennmaradt farsangi játékok sokaságai, melyek a több mint százéves tilalmak ellenére is, (a XIX században rendeletileg tiltották be a maszkos alakok megjelenését) elevenen élnek, a magyarság minden nyelvjárásában.
Az európai népi színjátékok jeleneteiben, maszkos alakoskodásaiban évszázadok, évezredek múltán is fennmaradtak olyan elemek, melyek hajdani kultuszokból származnak.
Az ősi hagyatéknak, ezen, finom szálain, a különböző nemzetiségű népek kultúrája napjainkban is érintkezik egymással, melyhez kiváló példát nyújtanak a farsang szokásai, hiedelmei és maszkos alakoskodó játékai.
A farsangi népszokások, alakoskodó felvonulások, népi játékok, kultikus táncok, és az ezekből kialakult színjátszás, tehát nemzeti kincsünk ősrégi maradványai!