MENNYI GONDOLAT

Mennyi gondolat mi kísért,
Sokasága szívemig ért.
Felvillannak, előtűnnek,
Szemem előtt ott lebegnek.

Életem fejezetei,
Összegződnek reményei.
Megvalósulatlan álmok,
Szertefoszlott boldogságok.

Sikerélménnyel keverve,
Ott kavarog a bensőmben.
Szétválasztani nem lehet,
Megmaradnak, mind emléknek.

Kedves, szép szavak halmaza,
Agyamban van raktározva.
Van úgy, hogy figyelmeztetnek,
Gondolkozz! – Az idő pereg!

Megállítani nem lehet,
Száguldozz, hát együtt vele.
Egyszer, ha a végéhez ér,
Utoljára, ismét ígér.

Ott már tervek nem lehetnek,
Nincs helye a tervezésnek.
Lepereg mind az, ami volt,
Láthatod a rosszat, és jót.

Így rendezte ezt el a sors,
Lásd, hogy éltél, lásd a valót.
Bánkódásra sincs már időd,
Talán így jó, – nem leszel hős.

Szíved remegve zakatol,
Fáradt lelked után hatol.
Ők voltak irányítóid,
Eszményeid, barátaid.

A korod, ha csúcs felé tör,
Fogadd el, különben megöl.
Nem szégyen, csak kellemetlen,
Ne legyél, hát türelmetlen.

Öregember, már szánalom,
Megfáradtan beteg nagyon.
Tán rajta még, az nem látszik,
(De) érzi, valami hibázik.

Így bölcselkedik most velem,
Tanácsot ad, mi intelem.
Megfogadjam, ellenálljak,
Mit tegyek hát, mit csináljak?

Ússzam az árral szemben tán,
Vagy meghunyászkodjam, gyáván?
Egyszer élek, még megvagyok,
Honnan szedjek gyakorlatot?

Ily szavak sugallatában,
Töprengek a magányomban.
Visszafelé nem haladok,
Csak előre araszolok.

Lassan, gyorsan, még nem tudom?
A vég rejtett, nagyhatalom.
Apró fricskákkal bombázgat,
Ösztönöz, hogy ellenálljak.

Bíztat, a cinizmus hangján,
Végül ő dönt, – ezt jól tudván.
Csupán parány ember vagyok,
Akit kínoznak a gondok.

Gondolkozzam, mire való,
Ahol tartok, az már csaló.
Vagyok, leszek, ezt ígérem,
Ha már voltam, mindegy nekem!

Makó, 2016-08-10