A SZERELEM IS MÚLANDÓ

A szerelem is múlandó,
Időjáráshoz hasonló.
Felhők jönnek, ború támad,
Egy szép nap, – vége a nyárnak.

Ha a csók sem már a régi,
Nem érdemes erőltetni.
Az évek szokássá váltják,
Vagy talán azt, – el is hagyják.

Újak jönnek, ígérgetnek,
Szép szavakat rebesgetnek.
Feledtetik, ami rég volt,
Az elmúláshoz hasonlót.

Kegyetlen igazság néha,
Érzelmeinknek játéka.
Egykor vala, úgy gondoltuk,
Nem múlik el, nem tudhattuk.

Nem bűnhődünk soha érte,
Lesz mindig másik cserébe.
Csak a szokások változnak,
Eleinte mosolyt hoznak.

De a múltnak az árnyéka,
Megjelenhet álmainkba’.
Szemrehányás lesz olyankor,
Az elpazarolt napokról.

Kárpótlás talán csak ennyi,
Mégsem tudjuk elfeledni?
Kátyúba hogyan jutottunk,
Visszatérő gondolatunk?

Okfejtés zsákutcába ér,
A másik szebb, jobbat ígér?
Tépelődünk helyben járva,
Nincs megfejtés igazságra.

Új szerelem, régi bánat,
Benne él a valóságba.
Ami új, – az is régi lesz,
Ahogy rohannak az évek.

Azon kapjuk majd magunkat,
Egyre fogynak a szép szavak.
Felhőnk árnyéka felettünk,
Besötétül reménységünk.

Megint keressük a hibát,
Mi okozza a galibát.
Tán a választás az oka,
Elhidegülést okozza?

Törjük fejünket naponta,
Meghal közben (a) romantika.
Mire vágytunk életünkben,
Eltűnik a messzeségben.

Hogy kezdődött, ki az oka?
Ez az újabb teória.
Magunknak bizonyítgatjuk,
Hibáinkat, elhárítjuk.

Társunkra azt ráruházzuk,
Butaságunkat fokozzuk.
Szakításhoz két ember kell,
Nem látja ezt, aki nem nyer.

Nem néz szembe a valóval,
Vesztes úgy lesz, csalódással.
Ki, kit veszít, ki lesz győztes,
Ilyenkor már nem érdekes.

Váltott partnereknek sora,
Mind emlék lesz, nincs új csoda.
Az első tán örök marad,
Hová tűnt a régi tavasz?

Makó, 2016-08-09