SEMMI SEM TART ÖRÖKKÉ
/LETARGIA/

Semmi sem tart örökké,
Egyszer minden véget ér.
Ősz és tavasz tovaszáll,
Meghal a tél, és a nyár.

Ami rég volt emlék lesz,
Feledésbe merülhet.
Szerelem is múlandó,
Ígérete változó.

Kedves szóknak hangsúlya,
Másképp szól-, nincs hatása.
Az érzelmünk változik,
S többé nem találkozik.

A vágy, és vágyakozás,
Rideg az már-, nincs tovább.
Lelkesedés elmarad,
Nincs cél-, mely fokozódhat.

Nappalok és éjszakák,
Egyformák, és nincs varázs.
Az ábránd akadozik,
Megáll, s később eltűnik.

Megszokás lesz mindenből,
Bánatból és örömből.
Nem ígérget a jövő,
Múltba csap át-, s eltűnő.

Tervünk okafogyott már,
Méla bú az, ami vár.
Tervezni akkor minek,
Az üres semmiségnek?

Élünk, vagyunk, s létezünk,
Vagy talán csak tengődünk.
A fény homályossá vál’,
Sötétség határán áll.

Érzelmünk szegényedik,
S becsapva jelentkezik.
Lelkünk sivár, s kihagy már,
Nem érzi-, hol a határ.

Szívünk csalfa, s ámító,
Többé az nem bíztató.
Bízni sohasem szabad,
Korunkban az becsaphat.

Öregember, idős, agg,
Semmire sem számíthat.
Ajándék napját éli,
S halálát kerülgeti.

Bohém, s ledér kapcsolat,
Ideje rég elszaladt.
Beszélni arról lehet,
Visszaintés-, semmihez.

Hová lett a szép remény,
Mely éltetett egykor rég.
Emlékünkben tán még él,
Nincsen teljes feledés.

Bambaképpel álmodunk,
Ott tán lehet még vágyunk.
Üres fejjel ébredünk,
Álmunkra nem emlékszünk.

Kinevetjük magunkat,
S közben agyunk kihagyhat.
Kár volt nagyon sietni,
A gyertyánkat égetni.

Két végét meggyújtani,
S annak lángját élvezni.
Ott állunk a kapuba’,
Hol kijárat nincs soha.

Makó, 2017-04-11