TÁVOLODOM!

Észreveszi, ki arra jár,
Két szám hiányzik a fejfán.
A lakója távol van még,
Kegyes hozzá fent a nagyég.

Járom utam mosolyogva,
Nem gondolok a halálra.
Amikor csak emlék leszek,
Elsétálok, s messze megyek.

Életemben jóra vágytam,
Majdnem mindent meg is kaptam.
Visszatekintek a múltra,
Élményem csokorba rakva.

Megjártam ott sok állomást,
Ittuk Bacchusnak italát.
Koccintottunk szebb jövőre,
Vidám, és szép, cifra nőkre.

Megy a vonat zakatolva,
Dobog a szív reményt hozva.
De az idő már rövidül,
S észrevétlen el is repül.

Hogy hol tart most,- nem tudhatom?
S merre halad, azt jól látom.
Minden út Rómába vezet,
S végén ott áll a sírkereszt.

Rideg kövek ölelése,
Ígéret az mindörökre.
Végállomás, nincsen tovább,
Testet, lelket magába zár.

Odalenn majd béke honol,
Hol megnyugszom, és álmodom.
Kacérkodom a halállal,
S útját kerülöm elánnal.

Követ engem álnok módon,
Kacagja, hogy – majd egy napon.
Jövök érted, s tovább mondja,
Legyőzlek te hős bohémka.

Így becéz, és időt enged,
S közben a nyomomban lépked.
Nem látható torz alakja,
S el van rejtve a kaszája.

Azzal arat, mint egy paraszt,
S álnoksággal egyszer lecsap.
Megelégszik a tettével,
S gyorsan új célpontot kémlel.

Legyőzni nem lehet soha,
Vitéz ő, és hős katona.
Benne él a tudatunkba’,
S nem bűnhődik meg valaha.

Nincs bírája, ítélője,
Isten társa, segítője.
Összejátszik az öreggel,
A nagy álnok teremtővel.

Születtem, és meg is halok,
E kettőn elgondolkodok.
Intervallum az életem,
Utam végén elfeledem.

Kilehelem a lelkemet,
Lesz, ki sirat, lesz, ki nevet.
Arcomra fagy a mosolyom,
Túlvilágra, ha utazom.

Állok az utam mezsgyéjén,
S távolodom büszkén, hetykén.
Kibúvót nem kereshetek,
S így csak, szépreményű leszek.

Makó, 2016-06-01