A SZÍNÉSZ
(Tóth Tibor estjének emlékére)!

Ember ő is, de mégis más,
Megszállott, különc és csodás.
Alkot, formál, és színre visz,
Sír, zokog, vagy tréfálkozik.

Mit megálmodtak az írók,
Szebbé tesz sok epizódot.
Mindenkinek érthetővé,
Előadja, megteremté.

Átéli, mi gondolat volt,
Vagy elénk tárja a valót.
Ahány szerep, annyi arccal,
Jelenik meg sokszor daccal.

Ha kell, harsog, suttog, néma,
Mintha nem egy ember volna.
Cselszövő, koldus, hős, király,
Isten, Lucifer, vagy viszály.

Szaval, prózát mond elánnal,
Csókot hint a mosolyával.
Ő a hangulat mestere,
Vidámságot megteremtve.

Elvarázsol, és elragad,
Ott élsz vele, te is magad.
Lélegzeted néha eláll,
Könnyed hull, – tragédiánál.

Meggyűlölöd, vagy szereted,
Szépnek, rútnak, csúfnak nézed.
Ez mind ő, s ámulva látod,
Hogy változik át barátod.

A színpadon büszkén mozog,
Jár, kel, megáll, s elindul ott.
Mintha csak az utcán járna,
Mondókáját, mondogatva.

Színészet a hívatása,
Tehetsége megmondója.
Ráköszönnek az emberek,
Tudják, hogy ő érző lélek.

Nincs is tán magánélete,
Másokért él, lelkesedve.
Taps az éltető ereje,
Azaz igaz fizetsége.

Komédiás, ahogy mondják,
Tréfálkozva titulálják.
Szeretik a társaságát,
Tisztelik, mert igaz barát.

A lelkét, azt nem láthatják,
Ahogy játszik az a varázs.
Nevet pedig sokszor sírna,
Őt is éri tragédia.

Magába fojtja érzelmét,
Nem halljuk dobogó szívét.
Nem lehet ő magánember,
Értünk él tehetségével.

A színpadot választotta,
Odavágyik mindig vissza.
Letekint a közönségre,
Már is visszatér a kedve.

Egy új szerep, új alkotás,
Mindig élvezet hajhászás.
Megvalósul a nagy álma,
A tapsvihar mámorába’.

Tanulás, próba, fellépés,
Ennyi az élete és kész!
Két végén ég a gyertyája,
Egészségét érted adja.

Makó, 2015-04-30