AZ EMLÉK HOZZÁD VISSZATÉR

Az emlék hozzád visszatér,
A szív dobog, és csak remél.
Múlik az idő, s elrohan,
Várok egy percre boldogan.

Várok, várok, várok régen,
Gondolatom meg áll, – féken.
A szilaj csikó, is futna,
Messzire el a távolba.

Ott keresne szabadságot,
Örömöket, s nem rabságot.
Az élet néha megtréfál,
S a zeném hangja tovaszáll.

Elér hozzád, – azt kitudja,
Nincsen annak megmondója?
Dallamokban oda vágyom,
Nálad van a gondolatom.

A holnap mindig tegnap lesz,
Mit hoz a jövő, várom ezt.
Kergetem a lelkem búját,
S a türelmem új erőt ád.

Harmonikám vígan, búsan,
Fényesen zeng, mélabúsan.
Elröpíti feléd hangját,
Akkordjaim kavalkádját.

Messze száll a zene szárnyán,
Álmaimat továbbadván.
Megtalál-e, vagy száll tovább,
Mond-e néked szép hozsannát?

A remény, új reményt fakaszt,
Megteremti vágyálmomat.
Tovább ringat csalogatva,
Enged bizakodni abba.

A régi kép megjelenik,
Nem fakul, és el nem tűnik.
Most is ott van, nem ment tovább,
Túlélve az idők szavát.

Egyszer talán újra éled,
Megcsillantva emlékképet.
A csillagok milliárdja,
Letekint rám bólogatva.

Egy szó „talán”, mely bíztató,
Reményt kelt és boldogító.
Ennél szebb, csak a hívó szó,
Örömöt ad, s mámorító.

Ábrándozás hiú álom,
Nem lehet mindig a sorsom.
Reménysugár utolérhet,
Mondhat egyszer az is szépet.

Szépet, jót és valóságot,
Leküzdve a távolságot.
A régmúlt is mára ébred,
Talán egyszer, ha úgy érzed.

A tegnapból, majd holnap lesz,
Valósághoz visszavezet.
Eltűnnek az akadályok,
Lerombolva a korlátot.

Az emlék hozzád visszatér,
Az ember, míg él, csak remél.
Reménykedik bizakodva,
Nem hagyja magára sorsa.

A vulkán is kitör néha,
Nem nyugszik meg elzárkózva.
Vágyik az is, talán remél,
A gyönyörű természetnél!

Makó, 2015-05-10