A VIHAR

Remegő érzések,
Elsötétült tájak,
Gyorsan futó felhők,
Vihart hozó árnyak.

Kavargó forgószél,
Félelmetes percek,
Rohanó emberek,
Félve menekülnek.

Mennydörög, villámlik,
Az ég tüzet okád,
Jégeső záporoz,
S egyre pusztít tovább.

Kidőlt fák, sikolyok,
Messzire hallanak,
Halk szavú fohászok,
Némi reményt adnak.

Fékevesztett idő,
Kilátástalanság,
Az égnek haragja,
Ránk zúdítja átkát.

Tetők törnek össze,
Cserepek hullanak,
A szél darabjukkal,
Fut, s messzire szalad.

Házak dőlnek rommá,
Sorsok mennek tönkre,
Egy élet munkája,
Vesz ott el örökre.

Szirénázó mentők,
Vinnyogó nagy hangja,
(A) vihar hangulatát,
Még tovább fokozza.

Tűzoltók autója,
Dübörögve halad,
Mentik a menthetőt,
És tüzet oltanak.

Könnyező férfiak,
Jajongó asszonyok,
Rettegő gyermekek,
Imát mondó papok.

Istenhez szólanak,
Ki rájuk bajt hozott,
Ő nem hallgat rájuk,
Hogy mért nem, az titok?

A vihar csak tombol,
Mindent lerombolva,
Büszke tán tettére,
A szörnyű nagy kárra?

Vannak, kik átkozzák,
És öklüket rázzák,
Fenyegetik bőszen,
Az Isten haragját.

Vágtató lovaknak,
Szilaj száguldása,
A pusztai tájat,
Félve átformálja.

Menekülnek ők is,
De most nincsen hova,
Védtelen sok állat,
A pusztai honba.

Egyszer, ha megenyhül,
A vihar ereje,
Megnyugszik, s letekint,
Iszonyú tettére.

Makó, 2015-06-07