ELMÉLKEDÉS ERRŐL-ARRÓL

Reggel mikor felébredek,
Ismét új napnak örvendek.
Így rohannak el az évek,
S a múlt időkről regélnek.

Ami elmúlt, nem jön vissza,
Hogy mi lesz? – A jövő titka.
Jobb így talán? – Vagy jobb lenne?
A végünknek ismerete?

Okosan úgy van rendelve,
Nem láthatunk a jövőnkbe.
Helyette a tükrünk beszél,
Sejteti mi lesz majd a vég.

A célba egyszer befutunk,
Megáll ottan a vonatunk.
Ez az, amit biztos tudunk,
Addig sokat alakulunk.

Megvívjuk a csatáinkat,
Számolhatjuk napjainkat.
Az ifjakból vének lesznek,
S aggastyánokról regélnek.

Az életünknek skáláján,
Fura képek grafikonján,
Sok állomás van jelölve,
Ott vagyunk a célkeresztbe.

A képzeletünk puskája,
Egyszer lövését leadja.
Eltalál, – biztos nem téveszt,
Nem alkudhatsz, nem remélhetsz.

Addig még van időnk arra,
Ne szálljunk fel a vonatra.
Kutassunk emlékeinkbe,
Boldog idők rejtekébe.

Nézzünk vissza életünkre,
S emlékezzünk szép életre.
Gyermekkori ifjú évre,
Kalandokra, hős tettekre.

Minden állomás hol jártunk,
Andalogva meg-megálltunk,
Visszapereg most előttünk,
Rájövünk, megöregedtünk.

Mennyi csodás boldog óra,
Jutott annak, – ki akarta.
Ki az örömöt hajszolta,
Gazdag a repertoárja.

Aki aszkétaként tengett,
Nem láthat az emlékeket,
Dolgozott és munkálkodott,
Kaszanóvákról álmodott.

Ledérnőt moziban látott,
Közben csókok után vágyott.
Most a végén összegezi,
Jót a széppel összeveti.

Rájön, nem találja helyét,
Jön a vég, ő meg csak henyélt.
Bepótolni már nem lehet,
Nincs arra mód, nincs esélyed.

Bárhogy éltünk, bárhogyan volt,
A finis célja, egy dolog.
Szépen hagyni el a Földet,
S nem temetni emlékeket.

Ha majd elindul vonatunk,
Füstöt okád, úgy távozunk.
Utunkról még visszanézünk,
Könnyes szemmel emlékezünk.

Makó, 2015-06-18