ÁLLTAM!

Álltam, szememben méla bú,
S lelkemben dúlt a háború.
Agyam zakatolt lüktetve,
Mint egy mozdony erőlködve.

Gondom nyoma arcomon ült,
S értelmem lassan felderült.
A csend fojtogatott, kínzott,
Korom száma megátkozott.

Az idő rohan, s visszanéz,
Tovaszáll, majd rám tekint még.
Nem ígér, de ígérhetne,
Szép szavakkal kecsegtetve.

Ami volt, már régen a múlt,
Haldokló jövőm, beborult.
Mennydörög az ég, villámlik,
Lecsap, rombol, és szikrázik.

Az égnek hangja földre száll,
Kegyetlenül csak énrám vár.
Egyszer mennem kell, de mikor?
Ki tudja? Tán a legjobbkor?

Ötlet, terv, ami bennem él,
Elenyészik a semmiért?
Haszontalan ez az élet,
Mégis kérek sok-sok évet.

Humor, vicc, tréfa, bohémság,
Ez volt nekem a vigaszság.
Mért hagynám itt mind magára,
Boldogságomnak kárára?

Élcelődve, erőlködök,
De maradok, bárhogy nyögök.
A lépteim lassulnak már,
Mégis vár rám, még sok szép nyár.

Gúny űzök a túlvilággal,
Az elmúlásnak sorsával.
Hagyom menni, aki siet,
Szabad az út, – s jót nevetek.

A halál vicsorgó képét,
Távolról nézem, s ez érték.
Nevethet ő tátott szájjal,
S közben összezárt fogával.

Én is nevetek vidáman,
A szívemben örök nyár van.
Dalolok a magányomban,
Hahotázok, egymagamban.

Játszom a sok gondolattal,
Ironikus hangulattal.
Nem érdekel, mi történik,
Mások igyák meg a levit.

Pajzánkodok, ha kedvem van,
Hajmeresztő, hangulatban.
Összeráncolom homlokom,
S a koromat cserbenhagyom.

Úszom árral, már nem szembe,
S nem mekegek, mint egy kecske.
Őszbe csavarodott fejem,
Ez már az én, tisztességem.

Nem érdekel, mit mondanak,
Házhoz megyek, hogyha hívnak.
Hajnaltájban hazatérek,
Öregkorban ez az élet.

Öreg az, aki úgy érzi,
Nagy baj annak, ki nem érti.
Ifjú szívvel, kortalanul,
Lehetek még tán, – vén ficsúr!

Makó, 2015-03-16