AZ ÉJNEK CSENDJE

Ránk borult az éjnek csendje,
A vaksötétség betakart,
Két karomban tartottalak,
S meghitt volt ott a pillanat.

Gondolatunk kalandozott,
Az emlék lánca megfeszült,
Régmúlt idők megjelentek,
Látnokokként emlékeztünk.

Csend lett úrrá, nem beszéltünk,
Pedig vége nem lett volna,
A mondandónk még megrekedt,
Vártunk nyílt, őszinte szókra.

Ajkunk száraz, cserepes volt,
Édes csókokra szomjazott,
Ölelésünk szorosabb lett,
A vágy felettünk kavargott.

A tűz hevesebben izzott,
Amely szinte már égetett,
Leheletünk találkozott,
Megtört a csend, s felengedett.

Első szónkat sok követte,
Nyelvünk pergett, és nem pihent,
A sötétség elnyelt mindent,
Áhítottuk a szerelmet.

Suttogásunk árulkodott,
Szívünk zakatolt, dobogott,
Emlékeink hídján álltunk,
S elnyertük a boldogságot.

Lelkünk örülve ujjongott,
Helyét szinte nem találta,
Emlék lett minden perc, s óra.
Vágyakozásunknak árnya.

Ránk borult az éjnek csendje,
Amely távolodni kezdett,
Bekukucskált a holdvilág,
Megleste a szerelmünket.

Letekintett, s visszanéztünk,
Majd továbbállt, elkóborolt,
Elégedetten mosolygott,
S a horizonton cammogott.

Magunkra hagyott kettesben,
Hófehér ágyad, vakított,
Szerelmünk várában úgy állt,
Mint tanú, ki tanúskodott.

A csillagok kialudtak,
Fényük tovatűnt, s megvirradt,
A madarak csiviteltek,
Jelezve az új napunkat.

A felkelő Nap átölelt,
Reményt keltve úgy ragyogott,
Sugarát melegen ontva,
Bizakodást ő, úgy adott.

Egymást néztük önfeledten,
A tervünk szívünkben lapult,
Vártuk, hogy kinyíljon nekünk,
Megmutassa a kis kaput.

Hosszú út mi előttünk áll,
Még el van rejtve, nem látjuk,
Keressük a bejáratát,
Hogy ott vígan sétálhassunk.

Elmúlt egy nap, s egy éjszaka,
Fellegvára volt a csendnek,
Magával ragadott minket,
S az érzelmek nem pihennek.

Makó, 2015-03-15