LETARGIA ÁRNYA

Már, lassulnak a lépteim,
Az idő lassan tovaszáll,
Elfogynak a nyári fények,
Beborul egyszer a határ.

Ifjúságom elhagyott rég,
De emléke fel-fellobban,
Nem látom a jövő képét,
Pedig ott van gondolatban.

Átéltem egykor sok szépet,
Mi megfakult, szertefoszlott,
Hová lett mit úgy szerettem,
Titkon lopott boldogságot?

Változik a világ képe,
Benne helyem nem találom,
Nap a Hold a csillagfénye,
Olyan, mint egy tűnő álom.

Tervezésre nincs már idő,
Mert napjaim egyre fogynak,
Gátat vetnek, mint egy felhő,
A ragyogó napsugárnak.

Az életnek ajándékát,
Minden nap még megcsodálom,
Nem tudom, hogy ez meddig jár,
Azon töröm a kobakom?

Reggel mikor felébredek,
Szívem dobog, nem zakatol,
Álmaimtól rég nem félek,
Nem csapnak be, mert elhagyom.

Fiatalságom idézem,
Tréfát űzök most belőle,
Szép volt, jó volt, el sem hiszem,
Mit átéltem, annak vége.

Vekkerórám vígan ketyeg,
Hisz nem tudja, hogy mit számol,
Körbejár, unottan lépked,
Nincsen esze, s rám nem gondol.

Fogy az időm, s az óra jár,
Ő szabja meg, hol a határ,
Szemtelenül énrám nem vár,
Egyszer megáll, és vége már.

Öreg korom vicces néha,
Játékosan araszolva,
Figyelmeztet a valóra,
Egyszer vége, s üt az óra.

Nem törődöm az idővel,
Hadd rohanjon, hajdon fővel,
Amíg élek zenélgetek,
S hátam mögé sosem nézek.

A halálnak árnyékában,
Meghúzódom, s vígan élek,
Hogyha kopogni mer nálam,
Orrba verem, mert nem félek.

Nekem nem parancsol senki,
Mert egy megtűrt ember vagyok,
Ki, hogyha kell, kineveti,
Az otromba, fura sorsot.

Ígérni már nem ígérek,
Hiszen felesleges volna,
Bókolni a léha nőknek,
Az már sorstalanul hatna.

A halál, ha utolérne,
Kivisznek a temetőbe,
Hol madarak csivitelnek,
Sírom felett énekelve.

Makó, 2015-01-09