ÚJVÁRI MARIKÁNAK

A nézőtér lassan megtelt,
Minden szem, kutatón nézett,
Ott ültem az első sorban,
Hol rám talált az igézet.

Megszólalt csendben a zene,
A húrok mind megfeszültek,
Lélegzetem akadozott,
Amikor hangod felcsengett.

Szárnyalt a muzsika, s zengett,
A ruhád selyme suhogott,
S közben nótád átitatta,
A termet és a publikumot.

A dalokból egy csokor lett,
Mesterkélten megformálva,
Minden hang helyére került,
S taps lett annak koronája.

Fenn a színpadon, hogy álltál,
A vágyálmoknak tüzében,
A tapsvihar tombolt közben,
Lüktetően, ütemesen.

A kavalkádnak árnyában,
Rád találtak tekintetek,
S ami a szívekben égett,
Tisztelet volt, és szeretet.

Varázsló vagy, nagy varázsló,
Nagyobb, mint Óz meséjében,
Meghódítod közönséged,
S velük utazol a légben.

Zene szárnyán útra keltek,
Mint karmester, úgy dirigálsz,
Nótáiddal meghódítod,
A világnak minden zugát.

Szépség és báj adalékként,
Segít a sikereidben,
Aranytorkodnak hangjait,
Nem felejtik el Szegeden.

Észrevétlen beköltöztél,
Közönségednek szívébe,
Mosolyt, könnyet, vidámságot,
Elhintesz te, mindenfele.

Jössz, látsz, győzöl és hódítasz,
Mint egy hadvezér olyan vagy,
Hadisarcként, szívet rabolsz,
Amely dobog, zakatolgat.

Mint börtönőr, ki fogva tart,
Szívekbe magad bezárod,
Szabadulni lehetetlen,
Ezt te is nagyon jól tudod.

Ültem némán egymagamban,
A sokaság gyűrűjében,
Boldog voltam, hogy ott voltam,
S osztoztam a sikeredben.

Mily nagy öröm látni téged,
Ahogyan ott ünnepelnek,
Neked talán már megszokott,
Ez kijár, mint művésznőnek.

Virágcsokrom szorongattam,
Nem is tudtam, hogy mit tegyek,
Hisz egy csokor nagyon kevés,
Ennyivel mért szégyenkezzek?

(A) rét minden virága kéne,
De tán az is kevés volna,
Amit adtál Monok gyöngye,
Köszönet érte: Marika!

Makó, 2014-10-19