ELBOCSÁTÓ ÜZENETEM

Legjobb rendező az élet,
Egyszer ad, majd elvesz végleg.
Megy mindenki maga útján,
Vándorolva, – talán furán.

Az emlékek tovább élnek,
Amik voltak régen, szépek.
Feledésbe nem merülnek,
Nem tudhatjuk, – kivel, s mi lesz?

A távolság, mint egy felhő,
Eltakar, majd megnyílik ő.
Újév köszönt, majd rendesen,
S elmélázunk szép csendesen.

/A/ virágok mik nekünk nyíltak,
Egymás után elhervadnak.
/A/ fák levelei lehullnak,
Múltunkra fátylat borítnak.

Múlt, jelen, vagy jövő képe,
Eggyé válik képzeletbe’.
Néha megjelenik nekünk,
Az idő, mit feledtetünk.

Volt egy hely, hol boldogság várt,
Elsiratjuk azt az órát.
Amit kitéptünk szívünkből,
Kegyetlenül, tévedésből.

Szeretet és a szerelem,
Nem ugyanaz, – ne mondd nekem.
Vágyakozás örökké tart,
Olyan, mint a dicső malaszt.

Kincses sziget volt a várunk,
Maros partján kóboroltunk.
A sok madár nekünk dalolt,
Az énekük, mirólunk szólt.

Árva lett az öreg Maros,
Kanyarogva néha dacos.
Mintha lázadozna bőszen,
Gátat törve eszelősen.

Ahol sírok domborulnak,
Virág oda ritkán jut csak.
Visszatekintenek fentről,
A sorstalan égiektől.

Kacagásod fülemben cseng,
Emlékemben oly búsan zeng.
Vagy tán gúnykacajnak szántad,
Elfojtva a régi vágyad?

Ezeregy éjnek meséje,
Valóság lett, annak léte,
Seherezádé elmondta,
Minden éjjel megálmodta.

Együtt álmodoztunk vele,
Éjszakánként, s reggelente.
Szertefoszlik minden álom,
S felébredünk egy szép napon.

Ráébredünk a tettünkre,
Felelőtlen döntésünkre.
Megmarad a sok becézés,
Az őszinte szó, és érzés.

Eldobtuk az álmainkat,
Lehullott vele egy csillag.
Elrejtjük a könnycseppeket,
S temetjük az emlékeket.

Elbocsátó üzenetem,
Utadon mindig kísérjen.
Jusson eszedbe majd néha,
Szülőfalud szép határa.

Makó, 2015-07-20