ESNI FOG TALÁN

Szenved a föld, repedezik,
S az ég könnye után vágyik.
Lekókadnak virágszirmok,
Meghalnak az ártatlanok.

A magasból aláhullnak,
Nekik már nem lesz több holnap.
Pedig, mily szép ragyogásuk,
Gyönyörködtet pompázásuk.

/A/ fák levelei fonnyadnak,
Erőtlenül zsugorodnak.
Élet, alig van már bennük,
Víz kellene, az a lelkük.

/A/ Nap sugarai tombolnak,
Megperzselnek, elaltatnak.
Felhő nincs a láthatáron,
Izzadtság van, minden arcon.

Eget kémleli a csikós,
Izzadt tenyerében fokos.
Fenyeget azzal az égre,
Ménesére tekintgetve.

/A/ legelő már rég kiégett,
Megreccsen, ha rajta lépnek.
A fecskék magasan szállnak,
Rovarok után kutatnak.

Jelzik, eső közeledik,
Ők már előre megérzik.
Hőség elől a szúnyogok,
Egyre feljebb, repülnek ott.

Követik őket a fecskék,
Jelzésük így lesz nagy érték.
A remények megrezdülnek,
Vágyak húrján megzendülnek.

Horizont mögül egy felhő,
Előbúvik, ő az első.
Gyorsan araszol az égen,
Fürdik a Napnak tüzében.

Felzúg a szélnek a hangja,
Ez a viharnak játéka.
Talán eső lesz, úgy mondják,
Mosolygós arccal suttogják.

Kezd az ég elsötétedni,
Majd távolból mennydörögni.
Mintha vakuk villognának,
Mikor villámok cikáznak.

Feltekintek a magasba,
A Napnak már híre, hamva.
A föld mintha sóhajtana,
Úgy hallik annak a hangja.

Vágyik éltető erőre,
Szomjúhozik az esőre.
/A/ felhők nem bírják terhüket,
Szórni kezdenek vízcseppet.

Borostás arcom kezd ázni,
/A/ víz ruhámba ágyazódni.
Bőröm érzi hidegségét,
Esőnek, szélnek tépését.

Hallom hordók gurítását,
Az ég gyomrának korgását.
Leszakad az ég hirtelen,
Ömlik a víz, nagy hevesen.

Issza a föld, – már fuldokol,
Patak folyik az utakon.
Szivárvány ül ki az égre,
Jelzi, a viharnak vége.

Makó, 2015-06-24