FÉNYLŐ CSILLAG

Megjelent egy fénylő csillag,
Odafenn a magas égen.
Elvakított ragyogása,
Amíg élek emlékezem.

Jöttél, vagy és elmész tovább,
Egy nap, elnyel a távolság.
Megreked itt a gondolat,
S az agy zakatolva megáll.

Nem tudja, hogy mihez kezdjen,
Töprengjen csak türelmesen?
Vagy félreálljon szép csendben,
/A/ dobogó szív hadd remegjen?

Ez talán az élet rendje,
Találkozásnak a csődje?
Miért van ez így rendelve,
Várok egyre feleletre?

Elvisz majd a zord őszi szél,
Távolba, a messzeségbe.
Emlékkép marad utánad,
Amely sosem lesz feledve.

A képeknek összessége,
Lesz az élet kecses szava.
A képtelen gondolatok,
Raktárának sokasága.

Megy az idő, gyorsan halad,
Az elmének értelmet ad.
Mégis felvetődik néha,
/A/ sorstalanság „ajándéka”.

Az álom, csak hiú álom,
Torzképe a valóságnak.
Néha ébren álmodozunk,
Ami játéka az agynak.

Elmerengek tévelyedve,
Az emléket nem feledve.
Közben egyre újak jönnek,
Reményt hoznak, s boldog percet.

Egyszer ábránd marad csupán,
Csillaghullásnak idején.
A Hold mélázva körbejár,
Pályájának a zenitjén.

Ránk világít huncutkásan,
Pedig ő sokat nyújthatna.
Mint az éjszakáknak ura,
Ajándékát, reánk hagyva.

Vagy tán nem emlékezik rá,
Szerelemben hol a határ?
Csak rohan, mint nyalka huszár,
A vágyaknak éjszakáján.

Nappalokat éjek váltják,
És ez így megy mindig tovább.
Közben elmulasztunk sokat,
Elfuserált vágyálmokat.

Egy kép, vagy egy csodás érzés,
Melyet megmutat a nézés.
A léleknek tükörképe,
Vágyat ír a kifejezés.

A vágy lehet, hogy vágy marad,
Mely távolba futva halad?
Közben lángol, s kínzón éget,
Megperzsel, majd tovaszalad.

Megjelent egy fénylő csillag,
Csóvát húzva utat mutat.
Elágazik, kettészakad,
S porba hullik a gondolat.

Makó, 2015-07-30