NÉZEK EGY KÉPET

Nézek egy képet, – egy szépet,
Egy mosolyt, egy önfeledtet.
Huncutkásan reám nevet,
Két szemében az igézet.

Egy kép csupán, és semmi más,
Papír talány, és kész varázs.
Nem árul el gondolatot,
Magába zár örök titkot.

Élettelen, nincsen szava,
Kacajának pedig hangja.
Mégis mintha hozzám szólna,
Oly kedves a portré arca.

Egy jól ellesett pillanat,
Amit csak fotós alkothat.
Megörökít szép emléknek,
S ábrándokat a jövőnek.

Múlt, jelen és netán jövő,
Fantáziának is nyerő.
Röpke ötlet tán útra kél,
A szív dobog érzelmekért.

(A) képhez szólok, de nem felel,
Megsimítom érzelemmel.
Érzem, s fogom kételkedve,
Beletemetem kezembe.

S közben elmém messzire jár,
Ahol forrón éget a nyár.
Visszatekintek, szétnézek,
Légvárakat építgetek.

Királynője vagy a várnak,
Mesés asszonya a háznak.
A képed az, amely vezet,
Utat mutat, s örömöket.

Nézek egy képet, – egy szépet,
S közben érzem leheleted,
Fantáziám, most rabul ejt.
Az érzés soha nem felejt.

Itt vagy velem, vagy csak voltál,
S közben álomba ringattál.
Képed mereven néz vissza,
Szivárványként játszadozva.

Vibrál szemem homályosan,
Távolba néz mámorosan.
Oda, hol az idő megáll,
Visszakacsint, majd meghátrál.

Remeg kezemben a képed,
Körülveszik az emlékek.
Mintha reá volna írva,
Amit nyújt az idők szava.

Élettelen fénykép sorsa,
Hogy az emléket megtartsa.
A jövő a múltba tekint,
Megfáradva lazán csak int.

Tovatűnik minden álom,
Elrejtőzve a határon.
Felébredünk, s tovább megyünk,
Néha csókot, s időt nyerünk.

Gondolataink cikáznak,
S közben vége lesz a nyárnak.
Viharfelhők tornyosulnak,
Dörgő villámok lecsapnak.

Ott ál örökkön a fénykép,
Sértetlenül, mint egy érték.
Folyton vissza néz a múltra,
Sírás nélkül, – mosolyogva!

Makó, 2015-08-07