VANNAK NÉHA FURCSA DOLGOK

Vannak néha furcsa dolgok,
Kiszámíthatatlan percek.
Van, mikor az érzés lángol,
S az értelem meg rabbá lesz.

Van, mikor kigyúl egy csillag,
Tündököl a magas égen,
Eszét vesztve, féktelenül,
Reánk tekintget hevesen.

Van, mikor a szív és lélek,
Esedezve reménykedik,
Vágyálmoktól felhevülve,
Az agy már nem gondolkodik.

Van, mikor a terv már nem terv,
Hanem egy áhított álom,
A boldogság reménysugár,
Szeretetteljes hatalom.

Van, mikor még nem mondjuk ki,
Pedig sokszor, mily jó volna,
Kiönteni a lelkünket,
Örömöktől megújulva.

Van, mikor a távolságtól,
Megriadunk, s talán félünk,
Nem érezzük, de már tudjuk,
Lehet, mindent elveszítünk.

Van, mikor a magányunkban,
Csapongva száll messze lelkünk,
S gondolatunk azt kutatja,
Valóság lesz, amit vesztünk?

Van, mikor az érzés megfagy,
S egy kis melegségre vágyunk,
Keresünk egy jobb megoldást,
S aztán gyáván meghátrálunk.

Van, mikor a lánc elszakad,
Mert gyenge volt az egyik szem,
Összeomlik minden akkor,
És megrokkan az érzelem.

Van, mikor felelőtlenül,
Nem törődünk semmivel sem,
Későn jövünk rá a bajra,
És könnyes lesz akkor a szem.

Van, mikor keressük egymást,
Hiányzik a kézfogásunk,
Ölelő kar szorítása,
Vagy amiről majd álmodunk.

Van, mikor a távolságtól,
Elhomályosul a szemünk,
S a találkozásunk napja,
Gyakran megjelenik nekünk.

Van, mikor még rebesgetjük,
Hiú ábrándjaink tényét,
Más dimenziót említünk,
Becsapva magunknak énjét.

Van, mikor még kigyúl a fény,
Felcsillan olykor a remény,
Felébredünk álmainkból,
Rájövünk: – rossz az eredmény.

Van, mikor szép szókra vágyunk,
Hiányoznak a mondatok,
Melyek magukba foglalják,
A legszebb szót: a boldogságot.

Van, mikor a nagy szerelem,
Észrevétlen lopakodik,
Beteljesül, mit kívánunk,
Szívünk, lelkünk gazdagodik.

Makó, 2015-08-20