A VÁGY!

Vágy, vagy álom, vagy valóság,
Kutatunk egy boldog órát.
Keressük az utat hozzá,
Epekedve kívánkozván.

Sokszor elmegyünk mellette,
De az érzést nem feledve.
Visszatekintünk hozzája,
Álmodozunk tovább, – s tova.

Felcsillannak a remények,
Csodálatos emlékképek.
Megjelennek képzeletben,
Mesealaknak képében.

Látomások egymást érik,
De a valót, azt nem érzik.
Igaz, őszinte jeleket,
A csillagok jelentenek.

Mintha hozzánk beszélnének,
Úgy villognak, integetnek.
Visszaintünk fel az égre,
Csillagképnek tisztelegve.

Érzést, érzelmet keltenek,
Élettelen égitestek,
A szívünkben életre kel,
A szerelem, – úgy ébred fel.

Várjuk ennek jövetelét,
A lelkünknek, hőn békéjét.
Hogyha megperzsel bennünket,
Reánk talál a szeretet.

Időtelen, idők óta,
Vagyunk vágyunk hordozója.
S elvesz az időérzékünk,
Felejtünk, – de emlékezünk.

Évek, évtizedek telnek,
És minden nap mégis ünnep.
Visszapörgetni nem lehet,
Hová lesz a szép kikelet.

A múltat, ha felidézzük,
Máris a jelenben élünk.
Játszadozunk az idővel,
És annak a kerekével.

Egymásra találni nehéz,
Szerencse kell, – nem is kevés.
Találkozás, ismerkedés,
Ki tudja, hogy mit ád az ég?

Gondolatunk visszapereg,
Elénk jönnek, boldog percek.
S ott állsz te a középpontban,
Álomképnek alakjában.

Megcsodállak, és csak nézlek,
Kezem nyújtom, s hozzád érek.
Akkor tudom mi vagy nekem,
Érintésed most is érzem.

Hová lesz egykor az érzés,
Elhomályosul a nézés?
A szív talán másképp dobog?
Ez nem igaz, – hazug dolog!

Vágy, vagy álom, vagy valóság,
Soha nem vesz el a jóság.
A szeretet, ha bennünk él,
Felcsillan mindég a remény.

Hozzád megyek gondolatban,
Vagy talán a valóságban.
Vágyakozás börtönében,
Tovább élünk, – a hitünkben.

Makó, 2015-11-26