ZENE SZÓL AZ ÉJSZAKÁBAN!

Muzsikaszó száll most tova,
Kedves hangú lágy muzsika.
Egyszerűen, nem cifrázva,
Sikereket nem is várva.

Szívnek hangja, lélek húrja,
Szép szóknak tolmácsolója.
Fülbemászó dallamával,
Ritmus nélküli játékkal.

Nincs oly levél, nincs oly írás,
Semmiféle próbálkozás.
Nincs és nem lesz, és nem is volt,
Nem találni más hasonlót.

Elámít, és elvarázsol,
A zeneszó, ha szívhez szól.
A muzsikus lelke benne,
A dallammal keveredve.

Egyszerű, mégis nagyszerű,
Csodálatosan élethű.
Egy életmű alkotása,
Szerenádként előadva.

Sír a hangszer, a hegedű,
Zokog hangja, trilla nélkül.
Húr és vonó találkozik,
A kottafej átváltozik.

A szerző mit lejegyezett,
Annak nyílik új fejezet.
Két szív találkozik benne,
Aki kapja, s aki küldte.

Könnycsepp hullik az örömtől,
Éji zene csengésétől.
Boldogságnak előjele,
Szerelemnek idézője.

Zene szól az éjszakában,
Csillagos ég árnyékában.
Tanúja a magas égben,
Odafenn, – talán az Isten.

Tegnap, holnap vagy a jövő,
Mit hoz majd az eljövendő?
Bent van a hangszer lelkében,
A hegedű belsejében.

Ha megszólal, minden más lesz,
Messze száll el, a címzetthez.
Oda, ahhoz, ki rég várta,
S eljut hozzá, annak a hangja.

Művészeknek nagy érdeme,
Káprázatnak teremtése.
Attól sokan ellágyulnak,
Kacagnak, vagy talán sírnak.

Kinek dalból van a lelke,
Vágyik mindig szeretetre.
Érzékenyebb az, másoknál,
Társra vágyik, s magányt talál.

Ha a zene barátja vagy,
Másképp gondolkozik az agy.
Sorsok, siker, mind egy helyen,
Lelked mélyén ott megterem.

Ha elnémul a hegedű,
Arcodra nem ül ki derű.
Nem szól többé már a nóta,
Csak a gyászzenének hangja.

Emlék lesz a szerenádból,
Elfelejtett szép nótából.
De, aki él, és megéli,
Könnyes szemmel elmeséli.

Makó, 2015-11-25