A VÁNDOROK

A vándorok egyre jönnek,
Hosszú soruk véget nem ér,
Mint a kirajzott méhrajok,
Zúgva, zsongnak szebb jövőért.

Elhagyták a hazájukat,
Ahol születtek, és éltek,
Új terveket építenek,
Menekülnek, reménykednek.

Retteg tőlük már Európa,
Sokaságuk félelmet kelt,
Félelemben éltek otthon,
Halál elől menekülnek.

Kalandorok is vegyülnek,
Menekültek közt megbújnak,
Kiutasítják azokat,
Kiszűrve gaz szándékukat.

Jönnek hosszan zárt sorokban,
S egy cél lebeg szemük előtt,
Új hazára vágynak, bízva,
Megbecsülést remélnek ők.

Csecsemők, és aggastyánok,
Soraikban mind ott vannak,
Menetelnek, vándorolnak,
S nem tudják, mit hoz a holnap.

Kerítést húznak előttük,
Útjuknak így gátat vetnek,
Ne jöjjetek hozzánk, – mondják,
Ily jelszókat üzengetnek.

A zöldhatár megszűnik így,
De a kapuk nyitva vannak,
Kik érkeznek megrettenve,
Azokon bátran bejutnak.

A törvények emberei,
Regisztrálják mindegyiket,
Táborokban helyet kapnak,
S így nyújtanak segítséget.

Magyarország csak útvonal,
Nem a céljuk állomása,
Tovább mennek, odábbállnak,
A nyugati államokba.

(Kik) egykor gettót építtettek,
S kegyetlen halált osztottak,
Elfeledve azt az időt,
Segítséget tőlük várnak.

Talán vezekel az ország,
Régi bűnüket belátva,
Fogadják a migránsokat,
Munkát, lakást biztosítva.

Munka, kenyér, megbecsülés,
Sorstalannak mézesmadzag,
Olcsó munkaerő lesz mind,
Akik ottan helyet kapnak.

Meddig tart ez, nem tudhatják,
Talán a tél közbeszólhat,
De a tavasz új erőt ad,
Ennek a nagy áradatnak.

Nagyhatalmak vezérei,
Tanakodnak gyanúsítva,
Washingtonra fogja Putyin,
Világégést rá hárítva.

Az újkori népvándorlás,
Valakiknek hasznot hajthat,
Ám a szegény mindig vesztes,
De sosem a nagyhatalmak.

Makó, 2015-09-09