ALKONYBORUL A SZÍVEMRE!

Alkonyborul a szívemre,
S visszatekintek merengve.
Nézek a nagy messzeségbe,
Vagy a távoli jövőbe.

Az időnek távlatában,
Élményeim birtokában,
Eszembe jut, mit megéltem,
S napjaimmal összevetem.

Rögös úton jártam sokat,
Koptattam a flaszterokat.
Sok állomáson megálltam,
Régemlékét ott találtam.

Ám az emlékek megkopnak,
És idővel megfakulnak,
De az összkép még bennem él,
Meg is marad, s jövőt ígér.

Bízom az eljövendőben,
Reménykeltő esztendőkben.
Szemem közben egyre kutat,
Keresi a helyes utat.

Éveimnek megfelelőt,
S az igazi eljövendőt.
Múltban jártam, s mának élek,
Hogy mi lesz még, – csak remélek?

Nem tudhatom, mi vár még rám,
S álmodozom néha furán.
Az álmaim elvezetnek,
Gyakran csúnyán rá is szednek.

Felébredve bosszankodom,
Hogy a sok jó hiú álom.
Másképp alakul a napom,
Mint ahogyan megálmodom.

Az életem megrontója,
Ábrándjaimnak a szava.
Rá kell jönnöm, ráébrednem,
S ábrándjaim félretennem.

De nem könnyű, nagyon nehéz,
Visszatér gyakran a sok kép.
Lelki szemeim tükrében,
Felém jönnek, sokak szépen.

Körül vesznek, s átölelnek,
De nem szólnak, csak rám néznek.
Megremeg a szívem ekkor,
A sok gyengéd pillantástól.

Ráébredek boldog voltam,
Az egykori valóságban.
Ahol jártam, ahol éltem,
Hová elvisz képzeletem?

Mának minden pillanata,
Másnap már a múltnak hangja.
Így pörögnek le napjaim,
A felkorbácsolt vágyaim.

Vágy, vagy álom, vagy valóság,
Kavarog bennem az álság.
El kell pedig ezt fogadnom,
S a jövőmről nem álmodnom.

Milyen kár, hogy nem tudhatom,
Ami rám vár, nem láthatom?
Nem készülhetek az útra,
Fergeteges boldogságra.

Meg kell állnom itt e szónál,
Boldogságnak határánál.
Eljutottam ismét hozzád,
Múlt, jelen, jövő vagy nem más!

Makó, 2015-11-11