AZ ÜRES HÁZ

Pompázik a fenyők mögött,
A ház szeme most is ragyog,
Ahol egykor mesét szőttek,
Születtek szép gondolatok.

Virágzott az aranyeső,
Illatozott a sok rózsa.
Benn a kertnek az árnyában,
Másképp szólt a magyar nóta.

Hintaágyon ringatózva,
Édes álomnak határán,
Toronyóra zengő hangja,
Odahallott minden órán.

Jelezte az idő halad,
S megváltozik egyszer minden,
Tán az ég is megnyílik majd,
S letekint rá majd az Isten.

Elbűvöli őt a varázs,
A sok virág aranykincse,
A nagy cseresznyefaága,
Feltekint ott, a nagy égre.

Míg az eget kémlelgette,
Odarepült egy kis rigó,
Megdézsmálta a cseresznyét,
S trillázott a boldogságtól.

A borostyán kerítésen,
Játszadozott két kis veréb,
Odajártak csodálkozni,
Nekik ez a gyönyörűség.

Elmúlt a nyár, őszre fordult,
A levelek megsárgultak,
Szín kavalkád lett ott úrrá,
Vége már a varázslatnak.

Az őszi szél messze hordja,
A lehulló leveleket,
Egy nap arra ébrednek fel,
Eltűnt a csodás kikelet.

A természet pihenni tér,
Mély álomba ringatózva,
De a tavasz visszahozza,
A múltat a valóságba.

Más az emberi gondolat,
Tán visszafordíthatatlan,
Az új tervek bűvölete,
Álomgyilkos lesz majd ottan.

Nincs megállás, nincs hatalom,
Nincs, és nem lesz, már nyugalom,
A mosoly is megváltozik,
S könny pereg le majd az arcon.

A konyhában nem fő étel,
Hisz nincs is már, amin főne,
A lábasok tátott szájjal,
Sóhajtanak összenézve.

Vevők kilincselnek sorba,
Mert eladó ott már minden,
Kiürülnek a szobák is,
Konganak a semmiségben.

A szavaknak sincs már súlya,
Azok semmit nem jelentnek,
A falak is összenéznek,
Ridegségről beszélgetnek.

Az üres ház emlékezik,
Elhagyta a gondozója,
Mint harang szól, a nagy óra,
Nem lesz többé, ott már szava!

Makó, 2015-09-19