BORZALOM

A magányban nincs már remény,
Talán néha egy álomkép.
Elmúlt évek sokasága,
Múlt idő lett-, le van zárva.

A tükör is másképp mutat,
Nem néz vissza-, jelent kutat.
A ráncokat nem takarja,
Nem hazudik-, nincs rá oka.

Nem felel a kérdésedre,
Ki a legszebb-, ha kérdezed?
Hallgat csupán némasággal,
Konok, gonosz, álnoksággal.

A magány a gondok tára,
Ha benne élsz elárvulva.
Elmélkedhetsz egymagadban,
Az úttalan valóságban.

Van még egy út, utoljára,
Ott már visznek, nem jársz rajta.
Szemed előtt sokszor lebeg,
Hiszen tudod, eljön majd ez.

A kor nem tréfa-, valóság,
Hitehagyott ábrándozás.
A szív dobog, az a dolga,
Egyszer megáll-, utoljára.

Nincs tovább, ha végéhez ért,
Sokat tett rég szerelmedért.
A gép is megáll-, tönkremegy,
A vágyad már nem követheted.

Az öregkor tragédia,
Fiatalság csúfolója.
Egyre sarkall ifjúságod,
Bohém álom lesz a korod.

Éveid, ha sokasodnak,
Minden más lesz, romhalmaz az.
Ami szép volt utópia,
Nincs visszaút soha oda.

Az öregkor szép nem lehet,
Roncsderbi az ígéreted.
Nehezen visznek lábaid,
Haldoklanak az álmaid.

Messze távolba, ha nézel,
Szemed ködös képet észlel.
Tüdőd zilál, hogyha sietsz,
Szédelegsz a semmiségben.

A zaj neked már suttogás,
Alig hallod-, s tovaszáll.
Próbálsz mindent, de hiába,
Korodnak ez-, átkos ára.

Mikor végre megpihenhetsz,
Nem nyugszol meg-, lelked remeg.
Csak ülsz, bambán, roskatagon,
Rég elhagyott a nyugalom.

Agyad néha próbálkozik,
Küzdelmesen akadozik.
Összekeveredik minden,
Semmissé lett az értelem.

Szánalmas vagy, csak azt tudod,
Magadnak is terhes korod.
Borzalom ez-, kész szörnyűség,
Rémségek között tengődés.

Aggkor, magány együtt jár,
Megváltásként a halál vár.
Míg agyad ép, azt kívánod,
Ne érd meg ezt, előbb távozz!

Makó, 2019-11-20