GYERMEKÉVEIM EMLÉKE!

Esteledett, vagy este volt,
A kályhában, a tűz pattogott.
Körülülte azt a család,
Beszélgettek, egyre tovább.

Temették az elmúlt napot,
A szobában félhomály volt.
Csak a kályhának a tüze,
Világított annak fénye.

Mint kisgyermek hallgatóztam,
S közben magamat meghúztam.
Nem szerettem célpont lenni,
Csínytevésről, beszámolni.

Néha kérdőn néztek reám,
Várták, hogy megnyíljon a szám.
Csendben vagy nagyon te gyerek,
Apám szólott, és rám nézett.

Nem tettél rossz fát a tűzre,
Kérdését nekem szegezte?
Nem én mondtam, dehogy tettem,
Határozottan feleltem.

Biztosan elfáradt szegény,
Nagyapám szólt, engem védvén.
Közelebb húzódtam hozzá,
Biztonságot ott találván.

Hagyjátok már szegénykémet,
Nagymamám, huncutul nézett.
Látjátok ártatlanságát,
Olyan, mint egy kezes bárány.

Anyámnak is gyanús voltam,
Nem beteg tán, hogy csendben van?
Ennyit mondott, s kötögetett,
De csínytevést nem említett.

Büszkén kihúztam hát magam,
Úgy éreztem, nyertügyem van.
De a felhők nem tűntek el,
Tornyosultak fejem felett.

Apám felállt, s villany gyújtott,
Majd visszaült, és hallgatott.
S közben nővéremre nézett.
Kérdően: – annyit kérdezett.

Te biztosan tudsz valamit,
Amért az öcséd úgy sunyít?
Nem, nem, mondta, dehogy tudok,
Felelt, bátortalanul ott.

Megszeppenve, hozzáfűzte,
S peregni kezdett a nyelve.
Játszott öcsém kötéltáncost,
Egy nagy rúddal egyensúlyzott.

Kötését letette anyám,
És kétkedőn nézett reám.
Hol végezted mutatványod,
Látom nem lett semmi bajod?

Nővérem csillogó szeme,
S szája, csak azt kerepelte.
Fent a gerincen baktatott,
Nagyon ügyes, és bátor volt.

Apám arca fakóvá vált,
Hozzám lépett, és ott csak állt.
Kezét vállaimra tette,
Remegett, – de nem érezte.

Tudod, mit tettél fent fiam,
Hogyne tudnám, s bátran mondtam?
Nem bántott, – de mégis csak fájt,
S most már értem aggodalmát.

Makó, 2015-11-29