KÖD BORUL A TÁJRA

Köd borul a tájra,
Ülök egymagamban,
Nézem az ablakból,
Méla hangulatban.

Vénasszonyok nyara,
Tréfát űz most velünk,
Fázunk, dideregve,
Hidegtől szenvedünk.

Hangulatunk meghal,
Nincsen madárdal sem,
Az öreg Nap nem kél,
Ki tudja, hol pihen?

Nedves, sáros földön,
Emberek dolgoznak,
Őszi fokhagymának,
Helyet biztosítnak.

Serényen dugdossák,
Mélyen le a földbe,
Kezük elgémberűl,
Kinn a zord időbe’.

Nehéz az élete,
A paraszt embernek,
A megélhetésért,
Nagyon megszenvednek.

Apáról, fiúra
Így száll ez a munka,
Hideg földön mászva,
Betegség, reuma.

Gyenge asszonykezek,
Versengnek urukkal,
Este otthon pedig,
Szenvednek nagy kínnal.

Nem törődnek vele,
Abban bizakodnak,
Hogy egy szép napon majd,
Meg is gazdagodnak.

Mit ér a gazdagság,
Pénz, vagyon, és nagy ház,
Ha egészség nincsen,
Nem lesz már boldogság?

Az orvoshoz hordják,
Kell majd patikára,
Amiért dolgoztak,
A pénz, annak ára.

Változtatni ezen,
Talán nem akarnak,
Nem bíznak a gépben,
Inkább belehalnak.

Marad a hagyomány,
Ahogyan tanulták,
Tudásuknak javát,
Mindig beleadták.

A köd lassan leszáll,
Felcsillan a remény,
Kisüt az öreg Nap,
Őket kecsegtetvén.

Nem érzik melegét,
Hisz már úgy átfáztak,
De a világért sem,
Soha meg nem álltak.

A parasztnak sorsa,
Meg van pecsételve,
Föld volt a nagy vágya,
S az lesz majd a veszte.

Makó, 2015-10-23