VERSET ÍROK, GONDOLKODOM!

Verset írok, gondolkodom,
S erről-arról álmodozom.
Rendet rakok az agyamban,
Talán, néha ott hiba van.

Messze dobom el a sulykot,
Elkerülöm így a valót.
Félrevezet természetem,
A rebellis képzeletem.

Hibát-hibára halmozok,
Ám, de mindig jót akarok.
Homályos lesz szemüvegem,
Elsötétül az érzelem.

Pedig világosság kéne,
A Napnak az örök fénye.
Jobban lássak magam körül,
Tudjam ki, és minek örül?

Optimizmust összegezem,
Pesszimizmussal keverem.
Mikor végre helyre rakom,
Elfeledem akaratom.

A bumerángnak példája,
Szemem előtt ott van néha.
Ki jól dobja, szerencsés lesz,
Visszaszáll az a kezéhez.

Hozzáállásban van hiba,
Ebből lesz sokszor galiba.
Észrevétlen megszenvedem,
Csorba esik érzelmemen.

Érzékennyé válok ekkor,
Úgy, mint azaz ősi Hektor,
Kutatni kezdem a valót,
Netán az örökké csalót.

Bizonytalanság lesz úrrá,
Hatalmamat teszi csúffá.
Szembeszállok önmagammal,
Lelkemben ekkor lesz zavar.

Hevesebben ver a szívem,
Izzadok, s verítékezem.
Lélegzetem zilálni kezd,
A két kezem is megremeg.

Reszketőkezemmel írok,
Rút betűket kanyarítok.
De az értelmük megmarad,
Megnyugszom, ha pihen az agy.

Elkápráztatnak a tények,
De a sikertől még félek,
Becsapja az elvárásom,
S a helyemet nem találom.

Mire vágyom, nem is tudom,
Minduntalan latolgatom?
Próbálgatom felkutatni,
Az egyensúlyt megtalálni.

Mikor érzem, már minden jó,
Akkor tör rám, majd a való.
Amit addig kitaláltam,
Rájövök, hogy nem hibátlan.

Hiba nélkül nincsen ember,
Néha veszít, az, aki nyer.
A játékosnak a sorsa,
Idegharcnak, azaz ára.

Soká, hittem, nincsen hibám,
S éltem bohémen és lazán.
Egyszer véletlen meg tudám,
Hiba az is, – ha nincs hibám!

Makó, 2015-11-22