A LÉLEK, HA FÁJ!

A lélek, ha fáj, meggyötör,
Megfoszt minden szép emléktől.
Gondolkodhatsz, magányodban,
Hogy ki voltál-, és most ki vagy?

Milyen úton jártál régen,
Az egykori reményedben?
Mit rontottál el, és miért,
Felzaklat most a sok kérdés?

Amit adtál-, elfeledték,
Szereteted-, hát véget ért.
Várod pedig viszonzását,
Rájössz-, okafogyott lett már.

Nem szabadulsz a régmúlttól,
Gyermekektől, unokáktól.
Játékos, boldog napoktól.
Mikor nem fájt gondolatod.

Nem gondoltál a holnapra,
Hitted minden örök marad.
Nem változik semmi sem meg,
Amíg élsz-, szeretnek téged.

Nem nyugszol bele tán soha,
Kínos sorstalanságodba.
Vágyaidban sem bízhatsz már,
Leáldozott neked a nyár.

Könnyes szemed homályában,
Nem látsz tisztán, álmaidban.
Ha felébredsz-, elkezdődik,
Mit álmodtál-, folytatódik.

Szenvtelen arccal csak tűröd,
Tudod, meghalt már a jövőd.
Az új utak bezáródtak.
Borúlátásod megmarad.

Az évek egyre rohannak,
Vasmarokkal megragadnak.
Száguldanak veled gyorsan,
Majd eldobnak, tán unottan.

Ünnepnapjaid üresek,
Hiszen, csak egymagad-éled.
Ajtód tárva-, nem jön senki,
Felesleges reménykedni.

Telefonod cseng, és berreg,
Rohansz-, boldogan felveszed.
Röviden füledbe súgja,
Kötelességből elmondja.

Boldog ünnepet kívánva,
Hagynak tovább magányodban.
Csak egyvalaki, nem a család,
A szót így nem szaporítják.

Ülsz és nézed telefonod,
Készüléked, miért konok?
Beszélhetnétek még tovább,
Hiszen többtagú a család.

Mélabúsan tovább szövöd,
Mi eszedbe jut most erről.
Nem szólsz, hiszen nincsen kinek,
Dicsekednél, ha lehetne.

Hazugszóval elmondanád,
Örömöm van-, nagy boldogság.
Szeretteimmel beszéltem,
Oly jól esett-, nem fáj szívem.

(A) remény újra éled benned,
Talán egyszer felkeresnek.
Szeretettel átölelnek,
Utószor tán-, az is lehet!

Makó, 2021-01-09