HA ELJÖN A NAP!

Ha eljön a nap-, az óra,
Amikor távoznom kell majd.
Remélem, hogy bátor leszek,
S úgy megyek el-, mosolyogva.

Lelkem elhagy-, elvándorol,
Szívem megáll-, nem zakatol.
Utolsót dobban, és vége,
Sírgödröm vár-, messze távol.

Előtte még átgondolom,
Hogyan éltem, én egykoron.
Szemeimmel pásztázgatom,
Vizuális valóságom.

Megjelennek szépen sorban,
Mint egy képsor a moziban.
Akiket én úgy szerettem,
Kiket rég szívembe zártam.

Akiket sosem feledtem,
Mindig benn voltak szívemben.
Őket mégis cserbenhagyom,
Időm lejár-, azt jól tudom.

Csak egy álmot-, mi valóság,
Még egy percet kérek-, nem mást.
Hadd nyissam ki agyam tárát.
Gondolataim raktárát.

Agyam, mi mindig segített,
A rossz útról eltérített.
Hűen szolgált, most hezitál,
Leálljon-, vagy talán mégsem?

Sok gondolat van ott zárva,
Mit viszek a másvilágra.
Azt sajnálom, tán siratom,
Nem volt időm, mind leírnom.

Pedig sokat körmölgettem,
A szép szókat dédelgettem.
Versben, prózában leírtam,
Emlékeket, örömömet.

Azt hiszem, hogy boldog voltam,
Gondolatban vándoroltam.
Nyughatatlan természetem,
Odaküldött-, ahol voltam.

Varázslat lesz utoljára,
Végkielégítés szava.
Óráknak, vagy tán napoknak,
Tűnik a perc-, s az is elhagy.

Utolsó fellépésemkor,
Főszereplő leszek akkor.
Pódiumomon megállok,
Búcsú dalt-, harmonikázok.

„Felmegyek az Úristenhez”,
Eljátszom a szerzeményem.
Mikor írtam nem gondoltam,
Egyszer valóság lesz nekem.

Száguld agyam-, nagyon siet,
Mindent láthassak-, még egyszer.
Kevés párperc-, rövid idő,
Csak annyi jut-, és már vége.

Haldokló már nem kívánhat,
A sors kegyes, hogy ennyit (is) ad.
Alkudni vele nem lehet,
Szigorú és nagy zsarnok az.

Ennyi lesz-, mi jut majd nekem,
Búcsúznom kell majd-, röviden.
Szerettelek benneteket,
Suttogva-, még-, elmondom ezt!

Makó, 2021-01-28