„Ő”

Volt egy nagy szerelem,
Nem múlt el sohasem.
Most is ott él bennem,
Szívemben, lelkemben.

Fiatal voltam még,
Éppen, hogy nem gyermek.
Mikor a tűz engem,
Szívemen érintett.

Elvarázsolt akkor,
Magával ragadott.
Lehozta az égről,
Napot és csillagot.

Enyém lett a világ,
Minden boldog perce.
Kedves mosolya, és
Vidám nevetése.

Sétáltunk kettesben,
Künn az erdő ölén,
Maros csobogása,
Volt a kedves zenénk.

Átöleltük egymást,
Szótlan boldogsággal.
Csak szívünk dobogott,
Heves riogással.

Jelezte az érzést,
Mi bennünk lakozott.
Egymás karjaiban,
Ki is bontakozott.

Álmodoztunk együtt,
Nagyon messze jártunk.
Fenn a fellegekben,
Ébren utazgattunk.

Kajakunk a vizet,
Csak úgy hasította.
Röpített bennünket,
Egyre távolabbra.

Úsztunk is az árral,
Hullámoknak hátán.
Nem láttuk csak egymást,
Az öröm skáláján.

(A) találkozást vártuk,
Lestük a holnapot.
A ma már kevés volt,
Szívünk többre vágyott.

Gondolatunk megállt,
Hezitálni kezdett.
Kezdte széjjeltépni,
A hőn reményeket.

Akkor nem éreztük,
Nem is vettük észre.
Hogy valami készül,
Sötét fellegekbe.

Megunta odafenn,
Az Úr szerelmünket.
Reánk hárította,
A kegyetlenséget.

Gyorsan terjedt a hír,
Hogy örökre elment.
Fiatal volt ő még,
El sem köszönhetett.

Néha napján most is,
Felkeres-, velem van.
Elmondja, hogy szeret,
Úgy, mint rég-, a múltban!

Makó, 2021-02-01