Születésemtől a Krematóriumig

VISSZA A GYÖKEREKHEZ

Az évek múlásával egy különleges jelenség lesz úrrá az embereken. Előfordul, hogy nem emlékeznek vissza este, hogy mit ebédeltek délben. Ugyanakkor elevenen él emlékezetükben a gyermekkor szinte minden apró mozzanata.
Ezt a jelenséget én is egyre gyakrabban megtapasztalom. Őseim emléke naponta megjelenik képzeletemben, és mintha most is együtt élnénk napjainkat, olyan képet fest a boldog múlttal való találkozás.
Az emléktárat most két részre osztom: anyai és apai ágakra, melyek leszármazottai lettek a szüleim.

ANYAI ÁG

Anyai nagyszüleimmel együtt éltünk, és rendkívül nagy szerepük volt neveltetésemben, mivel szüleim dolgoztak, nagyszüleim viszont nyugdíjasként otthon voltak, s így a gondoskodásuk lett az életbe való indíttatásom fő állomása.

Dédnagyapám szegény családból származott, aki napszámosként élte a szegények szomorú életét. Nyáron tehénpásztor (csordás) volt, télen pedig alkalmi munkát vállalt.
Nagyapámnak az elemi iskola szüneteiben segítenie kellet a csordát terelni, őrizni, ami meglehetősen fárasztó volt, mivel egész nap ki voltak téve az időjárás viszontagságának, a tűző napnak, vagy az esős időszakoknak.
Iskoláinak befejezése után maga is csordás lett.

Még alighogy betöltötte a 18. életévét, amikor megvált a csordás élettől, és kihordó lett a makói téglagyárban. Ez volt aztán az igazi embert próbáló munka. A forró kemencéből kellett kihordani a kiégett téglákat, melyeket vastag kesztyűben pakolták talicskára, és onnan a kemence körüli tároló helyen kellett meghatározott számú rakásokba lepakolni.
A tűztértől olyan közel voltak munkájuk során, hogy szinte perzselt a hőség, és ha benyújtottak a centrumba egy egyméteres lécet, lángra lobbant a hegye, mint ahogyan a gyufa teszi meggyújtásakor.
Három évig dolgozott nagyapám e kegyetlen, kínzó helyen, és szerencséjére 21. éves korában besorozták katonának az osztrák-magyar monarchia közös seregébe.
Akik hosszabb ideig dolgoztak a téglagyárban, mint kihordók, kivétel nélkül egyikük sem élte meg a 60. évet.

1904-ben tatám sorozásra kapott behívót, ahol apró termete miatt addig nyújtózkodott az orvosi vizsgán, hogy egy centiméterrel meghaladta a 150 cm szintet, így alkalmassá vált katonának. A seregben mindenki kis Dömének nevezte, (teljes neve: Döme István volt) mivel a legkisebbek közé tartozott.
1907-ben leszerelt az osztrák-magyar közös hadseregből, ahol tökéletesen megtanult németül, mivel mindössze hárman voltak magyarok az alakulatnál.
Hazaérkezése után szinte senki sem ismerte meg Makón, mivel az egykori 151cm-es kis Döméből, 176cm magas erős fizikumú ember lett, aki ha a szükség úgy hozta, hona alatt két ötven kilógrammos zsákot könnyedén elvitt.

Makón, szülővárosában levélhordó, majd csomagkézbesítő lett a postánál, mely nyugdíjas állásnak számított, amit kevés cég biztosított abban az időben.
Még ebben az évben feleségül vette Reisz Alojziát, nagymamámat. Templomi esküvőjük nem volt, mivel házasságkötésük évében vezették be a polgári esküvőt, és nagyapám nem volt hajlandó két helyen is házasságot kötni.
Tatámat egy évvel e családi esemény után elhelyezték Temesvárra. (ekkor még nagy Magyarország volt hazánk)

1909. május elsején (esett a hó) itt született édesanyám. Három évvel ezután nagyapámat Temesvárról Pancsovára helyezték, és itt született meg nagynéném Ilona).

1913-ban válságos helyzetbe került tatám. Mint jó megjelenésű, kifogástalan modorú postás, ahogy mondani szokás, bejáratos volt zavartalanul minden házba, ahová küldeményt vitt.
Egy ilyen ismerkedésből történt a tragédia: – Szinte naponta megfordult a katonaság ezredorvosának házában, ahol egymásba szerettek a háziasszonnyal. A dolog olyan komolyra fordult, hogy választania kellett, vagy a családja, vagy az ezredorvos felesége. E paradox helyzetből nem tudott kilábalni, és egy éjszakai ügyeleti szolgálata alkalmával döntésre akarta vinni ezt a nem kívánatos eseményt. Társát megkérte, hogy vegye elő az eseménynaplót, mert diktálni szeretne. Miután a napló előkerült, mindössze annyit mondott, írjad a következőt: Döme Pista fejbe lőtte magát. A következő pillanatban eldördült a szolgálati pisztoly.
Erős halántékának, valamint az akkori gyenge teljesítményű fegyvernek köszönhetően, a golyó behatolt ugyan a koponyába, de erejét veszítve nem okozott komolyabb sérülést. Saját lábán jött le az emeletről, mikor a mentők elvitték.
Az orvosi konzilium megállapította, hogy nem lehetett eltávolítani a lövedéket, és ha valamikor megmozdul halált fog okozni. Rövid ideig volt korházban, majd elbocsátották.
A lövedék annyira beágyazódott, hogy, soha semmiféle mellékhatása nem volt, csupán a jobb szemével csak előre látott, oldalra csak a fejelmozdításával tudott nézni.
Felgyógyulása után rendeződött családi körülményük, és tovább dolgozott a postán, mindaddig, míg a sors közbe nem szólt.