AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSE

1914. június 28-án a trónörökös és felesége egy boszniai hadgyakorlat megtekintésére utazott Szarajevóba. Délelőtt merényletet kíséreltek meg ellenük, amit sértetlenül túléltek, de a kísérethez tartorzó egyik tiszt megsebesült. Délután a megsebesült tiszt látogatására mentek, miközben a Fekete Kéz nevű titkos szervezet tagja Gavrilo Princip közelről pisztollyal halálosan megsebesítette Ferenc Ferdinándot és feleségét.
      E merénylet hatására kitört az első világháború, melyben több mint 15millió civil és katona vesztette életét.

A világháború kitörése utáni általános mozgósítás következtében nagyapám is behívót kapott, és a háború kezdetétől a végéig harctéri szolgálatban állt, és a világháború hadműveleteiben a balkáni területen harcolt, mint lovas tűzér őrmester, aki karcolás nélkül megúszta a világháború kegyetlen gyilkolásait.
Mikor végre letették a fegyvereket, helyreállt a béke, leszerelték a kiszolgált katonákat.
Boldogan tért haza családjához, és hetek múlva ismét munkába állt a postánál.
Mindössze pár hónapot dolgozott, amikor felszólították, hogy mondjon le a magyar állampolgárságáról, és vegye fel a szerb állampolgárságot.
Miután ennek a felszólításnak nem tett eleget kiutasították Pancsováról a családot.
Háromnapi élelemmel bevagonírozták őket, és mindazokat, akik hasonlóan visszautasították a szerb állampolgárság felvételét, és visszatoloncolták az anyaországba mindnyájukat.

Makón hónapokig laktak a Kisállomás holtvágányán a kényelmetlen vagonokban, míg végre kevéske spórolt pénzükért a városszéli Perczel utcában megvettek egy kis parasztházat.
Beköltöztek új otthonukba, és lassanként felújították, otthonossá tették családi fészküket.
Nagyapámat visszavették, mint altisztet a postára, ahol csomagkihordó lett.
A csomagokat egy nagy zöld lovas teherkocsival hordták, melynek hátul volt az ajtaja. A kocsi kísérője volt a fogat hajtója, aki kinn ült a bakon, míg tatám kikézbesítette a csomagot.
Egész nap járták a várost, míg közben megszomjaztak, és be-betértek egy italra, valamelyik kocsmába. A tanulékony postaló, egy idő után már anélkül, hogy irányítani kellett volna, a szokott kocsmáknál bekanyarodott, és megállt az ajtó előtt.
Ha szabadságon voltak a szolgálatátadáskor elmondták, hogy hagyni kell a lovat, az mindig tuja hol kell megállni.
Nagymamám soha nem dolgozott alkalmazottként sehol, de a háztartás vezetése mellet varrt, tésztát gyúrt, tarhonyát készített eladásra, és nem ritkán 60 disznó hízott az ólakban, melyeket ő látott el.
Nagyszüleim, így hangyaszorgalommal annyi pénzre tettek szert, hogy kicsiny házukat eladva kétezer pengőért megvásárolták (abban az időben ez óriási pénz volt) a város közepén álló Tulipán u. 25 számú házat, melyet én örököltem, és a mai napig is itt lakunk benne.
Nagyszüleim 1883-ban születtek, nagyapám november 26-án, nagymamám november 19-én.
Nagymamám 88, nagyapám 93 évig élt.
Soha nem hangzott el náluk vita, veszekedés, és ismeretlen volt a káromkodás, goromba megnyilvánulás.

APAI ÁG

Apai ágon sem voltak eseménytelenek ezek az évek.
Nagyapám papucsos mester volt Makón a Tulipán u. 35 szám alatt élt és dolgozott. Szüleit fiatalon veszítette el. Nőtlen ember lévén hétvégén eljárt a barátokkal szórakozni. Nem volt italos ember, így a kocsmák hangulatában csupán a barátok kedvéért töltötte el pihenő napját. Egy alkalommal hazafelé ment, amikor meglátott egy nagyon széplányt, aki egyedül nyugodt léptekkel haladt közvetlen előtte. Nagyapám követte őt hazáig. Mikor bement a lány a házukba, nagyapám becsengetett az ismeretlen otthonba. Miután kaput nyitottak, bemutatkozott, elmondta, hogy egyedülálló papucsos kisiparos, és szeretné megkérni a lányuk kezét. (Abban az időben egy kisiparos tekintélyes embernek számított)
A háziak meglepetten néztek a lányukra, majd nagyapámra. Végül a lány apja annyit mondott: jöjjön vissza mához egy hétre a válaszért.
Egy hét múlva megjelent nagyapám, és akkor tudta meg a lány nevét: Jáksó Vilma, aki szüleivel együtt beleegyezett a házassági ajánlatba.
Pár hét múlva megesküdtek, és szerény kis lakodalmat ültek.

E mesébe illő történet valóság volt, hasonlóan ahhoz, hogy nagyon boldogan éltek, és nevelték egyetlen fiukat, apámat.
Apám 1908. január 21-én született. Így mindössze 6 éves volt mikor kitört az első világháború és nagyapámnak be kellett vonulnia katonai szolgálatra.
A háborúban teljesített szolgálata közben egy lövészárokban feküdt társával, és figyelték a harcok kimenetelét. Szerencséjükre kettőjüknek mindössze csupán egyetlen gyalogsági ásójuk volt.
Nem vették észre, hogy az orosz katonák bekerítették csapatukat. Mivel fegyverük nem volt, nem lőtték le őket, hanem fogságába estek annak a hatalmas termetű orosz katonának, aki kiparancsolta a lövészárokból a két fegyvertelen embert.
Oroszországi fogolytáborba kerültek ahonnan lefogyva ugyan, de épen, egészségesen tértek haza három év múlva családjaikhoz.

Nagyapám, ahol abbahagyta a háború miatt a foglalkozását, ott folytatta, és ismét papucsos mester lett. Élete végéig az is maradt, ahol e szakma legjobbjai között tartották nyilván.
Vasszorgalommal készítette a szebbnél-szebb papucsokat, melyeket nagymamám árult otthon, és hetipiacos napokon a városban lévő, Kossuth utcai hatalmas piacon.
A szép papucsok nagyon kapósak voltak, és tatám nem győzte egyedül kielégíteni az igényeket, ezért felvette tanulónak Bittó Istvánt, aki egykorú volt apámmal, akivel jó baráti kapcsolat alakult ki közöttük.
Nagyapám birkatürelemmel viseltetett a két siheder iránt, de egyszer elszakadt a húr. Miután többször is rászólt inasára eredménytelenül, hozzá akarta vágni a kaptafát utolsó figyelmeztetésként. Ekkor lépett be nagymamám, és a repülő kaptafa őt találta el. Nagyapám felnézett és csak annyit mondott: így is jó! (E történetet évtizedekkel később nekem mesélte el Bittó Pista bácsi egy velem folytatott beszélgetés alkalmával)
A kis ijedtség után zavartalanul tovább folyt a munka.

Az évek múlásával, mikor apám már Kereskedelmi Iskolába járt, neki is be kellett kapcsolódnia a munkába, és reggel iskolába menet ő tolta ki a piacra a papucsokkal megrakott talicskát, (a makóiak akkori leghasználatosabb szállítóeszköze volt) melyet tanítás után haza is tolt.
Abban az időben ez természetes volt, ami manapság szégyenletes volna egy középiskolás diáknak.

Nagymamám az akkori idők szokása szerint háztartást vezetet, valamint az említett tevékenységet, a papucsok értékesítését végezte, más helyen soha nem dolgozott, mivel abban a korban ez szégyen lett volna egy kisiparosnak.