SZÜLEIM

Apám az elemi iskola elvégzése után gimnáziumban tanult tovább, majd amikor ott felsőosztályba került volna, átiratkozott az akkor induló Kereskedelmi Iskola első évfolyamába, és ott érettségizett le, mint ennek az iskolának az első végzős osztályának tanulója. Egyetlen évfolyamban 16-18 végzős volt mindössze. Ez a végzettség nagy elismerésnek örvendett abban az időben, és a végzett öregdiákok a polgári életben kéménykalapot viseltek, és az öltözékük kiegészítője sétapálca volt, ami utalt a végzettségükre.
Érettségi után a papi pályán szeretett volna továbbtanulni, amit anyámmal való megismerkedése szakított félbe, oly annyira, hogy miután megszerették egymás soha nem járt templomba többé. Ez a szokása élete végéig elkísérte.

Anyám sugallatára, mint érettségivel rendelkező jelentkezett egyéves önkéntesnek a katonaságnál, mely leszereléskor tiszti rendfokozat adományozásával járt.
Apám a sorozó helyen várakozott, és amikor rákerült volna a sor lélekszakadva rohant be Enyedi István, volt jó barátja, aki Romániából szökött át minden tanév kezdetén, és szökött haza a tanév végén.
Jánoskám, – mondta, sorozás után szöknék haza, kérlek, engedj elébed, és ha szerencsém van, még elérem a határig menő vonatot.
Apám előreengedte barátját, (hadnagyként szerelt le) aki miután végzett a sorozáson, bejelentette a sorozó tiszt: Betelt a létszám.
Így apám eleget tett anyám kérésének, de nem rajta múlott, hogy nem volt szerencséje a katonaságnál, és a későbbiekben sem volt katona sohasem, amit jobb kezének köszönhetett, ugyanis a mutató, és középső ujja még egyszer olyan vastag volt, mint kellett volna lenni.
A röntgenfelvételek szerint e két ujjában két-két csont volt, tehát jobb kezén hét ujj volt.
Ez az eset egy örökléstanilag is ismert „betegség” és általában minden elsőszülött fiúgyermek örökli ezt a kórt. Egy orvosnő mikor meglátta apám kezét, megkért, hogy vessem alá magam egy vizsgálatnak, és járuljak hozzá, hogy tudományos munkájában felhasználja az eredményt.
Mielőtt a vizsgálat elkezdődött volna, apám felhívta a doktornő figyelmét, hogy nem én vagyok az első szülött fiú, de bátyámnak, aki pár napot élt csupán, szintén olyan volt a jobb keze, mint az övé, és nagyapám kezére is ez volt jellemző.
A doktornő sajnálkozva elállt az én kezem vizsgálatától, mivel nagyon ritka jelenségről volt szó, amit szeretett volna tudományosan igazolva publikálni.
Jobb kezének köszönhetően a II. világháború idején sem sorozták be apámat, mivel nem tudta volna használni a kézifegyvereket.

Apám miután így örökre megszabadult a katonaságtól jelentkezett a Városházán végzettségének megfelelő munkára, ahol felvételt nyert a Számvevőségre egyéves ingyenes munkaerőnek. Ez azt jelentette, hogy fizetés nélkül dolgozott minden nap, talán szorgalmasabban, mint a többi alkalmazott, abban a reményben, hogy a következő évben meghosszabbítják a megbízatását egy évre, de már fél fizetésért.
Így is történt, és amikor letelt a fél fizetéssel járó egy év, teljes fizetéssel véglegesítették díjnoki kinevezéssel.
Ezután 25 évig dolgozott egy asztalnál, és ült ugyanazon a széken.

Miután ilyen biztos munkája lett 1931-ben összeházasodtak anyámmal, Döme Rozáliával. 1932-ben megszületett a már említett bátyám János, aki mindössze pár napot élt.
1933-ban született nővérem Hajnalka, akinek születését várva-várta nagymamám, de nem sokáig örülhetett unokájának, mert még abban az évben, rákbetegségben elhunyt.
Szüleim ez idő tájt a Tisztviselő telepen, majd a Batthyányi utcában éltek albérletben.
1938-ban született meg nővérem Emese, aki szintén pár napot élt.

Nagyapám miután egyedül maradt, nem tudta a munkát és a piacolást egyedül ellátni, valamint nem bírta a magányt, ezért házasságot kötött Harcsás Sándornéval, aki egy papucsos özvegye volt, aki folytatta nagymamám munkáját, és ezek után ő látta el a háztartást, illetve árulta a papucsokat.

Nagyapám gyakran látogatta apró kis ajándékokkal az ekkor már ötéves unokáját, Hajnalkát, aki ha meglátta közeledni a tatát, rohanva futott be a lakásba, és harsányhangon kiabálta, dugjátok el a süteményt, mert közeledik a tata, aki imádta a süteményt, és képes volt megenni egy egész tányérral a finom csemegéből.

Ezután költöztek szüleim be a Tulipán utca 25 szám alatti házba, melynek udvari lakásában éltek anyai nagyszüleim, az utcai lakás pedig a szüleimé lett. 1939-ben itt születtem meg én. (Otthoni szülés volt)
Apai nagyapám nekem már nem sokáig örülhetett, mivel 1940-ben (még egyéves sem voltam) rákbetegségben elhunyt.

Közben munkájának megbecsüléseként apám Számvevőségi Főtanácsos lett, mely cím méltóságos úri megszólítást vont maga után. (Ennek a címnek köszönhetően lettem én osztályidegen, és ennek köszönhetően nem nyertem felvételt egyetemre a sikeres felvételi vizsgám ellenére sem, hogy apám egy egyszerű papucsos mester fiából lett méltóságos úr)

Anyám óvónő szeretett volna lenni, de az akkori nehéz gazdasági helyzetben, nagyszüleim nem tudták finanszírozni a taníttatását, így a híres Bauer Zsuzsa kalapszalon tanulója lett a polgári iskola befejezése után. (ez a foglalkozás a legfelkapottabb női szakma volt.)
A szakmunkásvizsga után még évekig dolgozott kalaposként, és közben elvégzett egy kereskedelmi iskolai tanfolyamot, mely szükséges volt, ahhoz, hogy önálló üzletet nyithasson.
Születésem után évekig a háztatást vezette, majd kézimunkaüzletet nyitott a Deák Ferenc utcai Homonnai házban.

Homonnai Nándor a kor híres fényképésze volt, és a műterme az emeletes ház udvarában állt, melyet halála után, Hárshegyi János vezetett, Homonnai özvegyének megbízatásából.)
Homonnai Nándor fotólaborja 1904-36ig működött a tulajdonos vezetésével. Halála utáni hagyatékban kb. 20ezer üvegnegatív maradt.
A fényképész műtermének nyomtatott, rajzos cégfeliratának eredeti üvegnegatívját a makói József Attila Múzeum őrzi.
A cégtáblának tudhatóan sokáig úgy tudtam, hogy ismertem a híres fotóst, csak amikor megjelent Homonnai Nándorról írt életrajzi könyv, mely sok eredeti fényképet tartalmazott, döbbentem rá, hogy akinek fotóit láttam gyermekként ázni az udvari kút melletti tálakban, – Hárshegyi János volt, hiszen születésem előtt három évvel már elhunyt a népszerű fotóművész.

A Homonnai ház ikerüzletének kapu felöli része volt anyámé, (bérben) amely kapu, mintegy 15 méter hosszú, makóiasan mondva szárazkapu bejárat volt, mellyel szemben a híres műterem pompázott. A kapu alatt volt a bejárata a munkaszobának, ahol 10-12 asszony dolgozott naponta. Pulóvereket, kesztyűket, derékmelegítőket, harisnyát stb. kötöttek.
A bolt előtti utcaszakaszon helyezkedett el a tejpiac, ahol hetipiacos napokon több száz ember megfordult, akik közül sokan betértek az utca üzleteibe is vásárolni.

Anyám üzlete mellett, – szintén a Homonnai házban – H. Kovács György vegyesboltja üzemelt, amely egy nagy forgalmú üzlet volt, ezért a tulajdonoson és feleségén kívül dolgozott egy segéd, és egy inas, Miska is, aki kifutóként hazaszállította a megrendelt árukat. Egy ilyen áruszállítás alkalmával kettétört alatta az idő vasfoga által kikezdet női kerékpár, melyről hatalmasat esett, de szerencsésen megúszta a bukást, csupán az orra lett egy ideig olyan, mint az orangutánoké. Gyurka barátommal, (A kereskedő fiával) előszeretettel csúfoltuk az orrát, amiért beígért egy-egy nagy seggberúgást, de mint inas nem merte megtenni, félt a főnökétől.

Bent az udvarban, a földszinten a Nürnberg család lakott, (Vilmos és Rózsika) az emeleten Dr. Uray Vilmos főorvos úr és családja. Unokájuk Csemez Ágnes, (Tunda) és Tamás, akik hasonló korúak voltak velem, akikről soha többé nem hallottam Makóról elkerülésük után.
1913-ban Dr. Uray Vilmos Igazgató Főorvosi kinevezése fordulatot hozott a makói kórház életében. Az akkori helyzet mérlegelése után az igényeknek megfelelően, két részre osztotta az addig egyben működő kórházat, és belgyógyászati, valamint sebészeti osztályokra tagolta működésének tekintetében.
Ezek után új felszerelésekkel gazdagodtak, és megindult a fellendülés időszaka. A meginduló fejlődésnek az első Világháború kitörése vetett véget, és Dr. Uray Vilmos katonai behívója.
A szép remények előtt álló Kórház a háború és a gazdasági vezetés szakszerű irányításának hiányában, teljesen lezüllött.
1920-ban Dr. Diósszilágyi Sámuel lett az új Igazgató Főorvos, aki igyekezett rendet teremteni a kaotikus helyzetben.
A fogságból visszatérő Dr. Uray Vilmos a növekvő betegforgalom érdekében teljes átszervezést követelt.
1922-ben 16 szobás szülészeti osztályt állítottak fel.
1928-ban orr – torok – fül, rendelő főorvosi állást szerveztek, Dr. Bálint Nagy István vezetésével.
1934-től 24 ágyas szemészeti osztályt létesítettek.
Ekkor 301 fős, ágykapacitása volt az intézménynek.
1940-ben tüdőosztályt nyitottak 46 ággyal, melyet 1949-ben 120 ágyra növeltek.
1950-ig megyei Kórházként működött.

(1730-1950-ig Arad – Csanád – Torontál vármegye székhelye volt Makó. Nevét Ajtony legyőzőjéről, Csanádról kapta. Területe a megalapítás idején sokkal nagyobb volt, magába foglalta: Temes, Torontál, Arad, Krassó, Keve és később Csanád vármegyéket.
A török hódoltság idejétől eltekintve megszakítás nélkül magyar fennhatóság alatt állt.
1918-ban a vármegye egésze román megszállás alá került, és bár a románok az egész vármegyére igényt formáltak, csak Nagylak egy része, és környéke került a trianoni békeszerződés következtében Romániához.
Az el nem csatolt rész 1923-ban egyesült Torontál vármegye, és Arad vármegye Magyarországon maradt részeivel, így jött létre Csanád – Arad –Torontál vármegye, melynek neve 1945-ben Csanádra egyszerűsödött, majd 1950-es megyerendezéskor területét felosztották Békés megye, és Csongrád megye között.
A Romániához csatolt terület ma Arad vármegye részét képezi.

1950-ben Csanád-megye megszüntetése után 1954-ig Makó Városi Tanács Kórháza lett, amely 1990-ben a Csongrád-megyei Önkormányzat kezelésébe került át.)
6-tól 12 éves koromig laktak anyám üzlete felett Dr. Uray Vilmos főorvos úrék, akiket személyesen ismertem, és többször is megfordultam lakásukban.
Innen elköltöztek az Úri utca 15 számú házba, melyet ma két család lakja.
Egy zord, hideg tél után kezemen, lábamon fagyási sérülések keletkeztek, melyek a főorvos úr által készített cseppfolyós gyógyszertől, – melyet forró vízben kellett feloldani és a sérült végtagjaimat naponta többször áztatni, – rövid idő alatt teljesen és nyomtalanul elmúltak.
A híres sebész kis alacsony ember volt, kecskeszakállal, aki akkor már bottal járt, de aránylag úgy is fürgén.
A betegség az orvosoknak sem kegyelmez, így a főorvos úr is áldozata lett, ami miatt műteni kellet. A műtétkor szíve miatt nem lehetett mélyaltatást alkalmazni, így a teljes érzéstelenítéskor a mennyezeti tükörben végignézte saját műtétjét, mely után megköszönte a műtétet végző stábnak a közreműködését és közölte, hogy mindent megtettek, de menthetetlen az állapota.
Röviddel ezek után elhunyt.

Halála után özvegye rohamosan romló anyagi körülményei miatt nagy szegénységbe került, amit a családi vagyon eladogatásával igyekezett mérsékelni.
Egy alkalommal felkínált anyámnak egy festményt. Anyám annak ellenére, hogy nem tetszett neki a kép, látva a szegény sorsát az özvegynek, alkudás nélkül megvette 800Ft-ért.
A kép közepén volt egy lyuk, amely egy orosz katona pisztolyától származott. (barbárként belelőtt)
Évekig ott lógott a nagyméretű meglehetősen sötét tónusú cigánykaravánt ábrázoló festmény szobámban az ágyam felett. Mivel sem szakértelemmel nem rendelkeztünk e téren, sem, nem tetszett a kép a családnak, anyám egy ismerősének örömmel eladta 1000Ft-ért.
Ennek a családnak sem nyerte meg tetszését a sérült festmény, így nem sokkal a vásárlása után, ismét elkelt a kép, ekkor már 1300Ft-ért.
Ez után, hogy mi lett a további sorsa a festménynek, nem tudom?
Ha most meg volna, egy vagyont érne, mivel egy eredeti Barcsay festmény volt.
Ha eszembe jut, mindig a régi mondás elevenedik meg bennem:
„Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul.”

Az Uray család elköltözése után Tímár állatorvos és felesége költözött be az emeleti részbe. A háztartásbeli asszony rövid időn belül jó viszonyba került anyámmal. Nálunk az üresen álló disznóólban, disznókat neveltek, így naponta többször is megfordultak házunkban, ahová saját kulcsukkal bármikor be tudtak menni a jószágállományhoz.
Mintegy 5-6 év múlva számomra ismeretlen helyre költöztek.

Timár doktor úrék mellett lakott a Háló család, az emeleten lévő udvari részben: Háló Margit tanárnő, öccse Sándor, és édesanyjuk.
A Tímár család elköltözését követően a Hirsch család foglalta el a megüresedett lakást. Rövid idő eltelte után igazi jó szomszédi viszony alakult ki közöttük.
Forró nyár lévén egy alkalommal Sándor és Hirsch Manyi le akartak menni, fürdeni a Marosra, de a zsidóknál van egy régi rituális szokás, melynek értelmében az év egy hónapjában nem fürödhetnek folyóvízben. Ezért Manyit nem engedte el édesanyja, így a 16 éves Sándor egyedül ment le a Marosra.
Pár óra múlva egy ismerős hozta a szomorú hírt: Sándor vízbefúlt.

Ez idő tájt üresedett meg a földszinti lakás is, ahová Majoros László rendőr főtörzsőrmester és családja költözött be.

A híres fényképész műtermet bezárták, és játékkaszinó nyílt a helyén.
A hazárdjátékok tiltva voltak ebben az időben, melyre a kártyások mit sem vetettek, amit a rendőrség nem nézett jó szemmel, s ezért megszüntették a kétes hírű kártyabarlangot.

A fényképész műteremből lett kártyabarlangból kis átalakítással lakást képeztek ki, amelyet a fiatal házaspárnak, Rácz Gézának és családjának utalta ki a város illetéke osztálya. (Rácz Géza – Fátyol Misi tercprímása volt.) A lakás kiutalásában nagy szerepe volt Fátyol Misinek, akinek a művészetét nagy tiszteletben tartotta a Tanács vezetősége.

A műteremből lett lakás feletti emeleten Csala Károly és családja élt. A családfő volt a Béke KTSZ elnöke, amely cég a Vásárhelyi utcában volt. Ebben az üzemben, nagytöbbségben zsidó emberek dolgoztak. Mackóüzemnek is nevezték, mert játékmacikat, és különböző játékokat varrtak.
Itt dolgozott Keller Erzsébet tánctanárnő, (vagy, ahogy a szakmabeliek neveztek: Keller Böske) aki a dolgozóknak szervezett egy tánctanfolyamot, ahová a későbbiekben engem kért fel a zeneszolgáltatásra.
Emlékként a táncvizsgán (vizsgabál nem volt) megjutalmaztak egy játékmacival.

A főtér felé haladva a Homonnai házzal összeépítve állt az Urbán ház, melynek a földszinti részén lévő üzlethelységben rendezték be a család rőfös kereskedését. Az emeleten Dr. Tóth Károly és családja élt. Tóth Károly később a szegedi Orvostudományi Egyetem Rektora lett.

A sarokig még volt pár ház: Diamant üveges és képkeretező, Piros Béla (Kolompár Béla) trafikos, aki a II. Világháborúban elvesztette az egyik lábát. Kiváló cigányprímás volt a háború előtt, de mint rokkant zenész nem tudta folytatni hívatását. Leányával, Ilonkával együtt jártunk általános iskolába.

A sarkon állt először egy vegyesbolt, később sportüzlet, melynek kirakatában naponta sóvárogva megnéztem a gyönyörű légpuskát, amit soha nem kaptam meg, mert szüleim azt mondták, komolytalan vagyok egy fegyver használatához. Oly annyira szerettem volna, hogy még ma is emlékszem az árára. 272Ft, ennyi választott el a féktelen lövöldözéstől.
Életemben soha nem volt azután sem légpuskám.

A főtértől ellentétes irányba haladva a Homonnai házzal a felsorolt házak mind össze voltak építve. Anyám üzletének kapuja mellett Lőwingerék laktak, (cipőkereskedők) ahová szombatonként gyakran behívtak Gyurka barátommal villanyt gyújtani, mivel a zsidóvallás megtiltotta szombaton az ilyen tevékenységet is a csillagok feljöveteléig. Az ilyen napokon, ha pénzt kaptak valahonnan, azt is mi számoltuk meg, vettük át, és hagytuk ott az asztalom, amíg fel nem jöttek a csillagok, ekkor ugyanis vége lett a tilalomnak.
Szolgálatainkért busásan megjutalmaztak mindig süteménnyel.

Következett Iritz György háza, mely mindig hófehérre volt meszelve, később Köteles szabó vette meg. Iritz Gyurka bácsi üveges és képkeretező volt. Üzlete a mostani szökőkúttal szemben állt, – csipkeház van a helyén – szintén az Iritz család tulajdonát képezte, ahol az udvarban a hatalmas eperfa alatt megpihent makói toborzókörútján a monda szerint Kossuth Lajos, ami nem fedte a valóságot, mivel Kossuth soha nem volt Makón, csak a megbízottja.
Ezen kívül a mostani nyomda szomszédságában lévő lakások helyén az Ezerjó Vendéglő is az Iritz családé volt. (Ritznek is nevezték) A nyomda és a virágüzlet között lévő hosszú épület közepén volt a bejárat.

Gyurka bácsi rendkívüli műveltséggel rendelkezett, aki olvasottsága, és az irodalom iránti elkötelezettségének hódolva, a régi Hagymaház színjátszó körének vezetőjeként is tevékenykedett, mely amatőr színészekkel járta a járást, ahol a falvakban nagysikerű előadásokat tartottak színdarabjaiknak bemutatásával. Több ilyen darab zenekísérője is voltam.
Makón minden premierjük teltház előtt zajlott le.

Az üveges üzletben ketten dolgoztak a népszerű focidrukkerrel Piskóthi László üvegessel, akit baráti körben Fantomnak neveztek.
Abban az időben még 12 találatos volt a totó. Egy alkalommal 12 egyes volt a telitalálat. Előtte való héten is volt telitalálat, mely hatalmas összeggel örvendeztette meg a boldog nyertest.
Mikor bemondta a rádió a nyerőszámokat Fantom bezárta a boltot átment a kocsmába, ahol mindenki az ő vendégként azt fogyasztott, amit akart. Másnap kiderült, hogy annyian eltalálták mind a 12 számot, hogy a főnyeremény mindössze 36Ft-t ért.
Fantom az anyagi ráfizetés mellé kapott egy fegyelmit a cégnél, mely az év végi nyereségmegvonással is járt.

A Deák Ferenc utcai Iritz ház mellet lévő házban 6-7 család is lakott, és erre a házra volt jellemző, hogy soha senki sem csukta be a kaput, így az éjjel-nappal sarkig nyitva állt.
Soha nem tudtam a házban lakók nevét, kivéve egy hölgyet, aki Sándor Jóskának a híres NB II-es makói focicsapat középcsatárának volt a barátnője.

Lőwenbach pékség forgalmas üzlete állt a sarok előtti házként.
A környéken két zsidópék is tevékenykedett nagy népszerűségnek örvendve.
A másik Fodor pék volt (magyarosított név) az Eötvös utca elején. Anni nevű gyönyörű lányuk előttem járt gimibe. Miután leérettségizett elhagyták az országot, és az amerikai földrészen él jelenleg valahol. Egy közös ismerősünktől tudom, hogy kikeresztelkedett és bigott katolikus lett. Pár éve láttam az ötvenéves érettségi találkozójukon. Szinte hihetetlen: Öregasszonyként is nagyon szépasszony volt.
Lőwenbach pék leánya Ilona volt az iskolafogász, kinek rendelője a mai Bartók Béla zeneiskola félemeletén volt.

A sarki házban Münnichék laktak. Ági általános iskolában egy évvel járt előttem. Nem tudom mi lett a családdal.

A Sutuközben egy hatalmas zsidótemplom állt, melyet a felsorolt épületekkel együtt lebontottak. Miután a zsidók elhagyták Makót egy ideig még gabona, majd bútorraktárként működött.

Visszatérve gyermekkorom kedvenc játszóterére a Deák Ferenc utca elejére, még megemlíteném anyám üzletével szemben álló épületsort.

A Korona épületében működött a Kiskorona kocsma, mely a város szívének rendkívül nagy forgalmú üzlete volt. A talponálló olcsó árainak köszönhette rendkívüli forgalmát. Pár árat említenék meg: 2.70Ft– fél kevert, 3Ft – korsó sör, 2.50 nagyfröccs, 1.30Ft – kisfröccs stb.

Következő épület a Koronával összeépítve a Frank fodrászat: – több fodrásszal, férfi-női, és manikűr, pedikűrszolgáltatással a város legnépszerűbb fodrász-szalonjaként tartották számon.

Ezt követte egy ékszerüzlet, valamint Kurusa bazárja, ahol minden 1Ft. volt
Ez a bazár a mai butiksor előtti átjáró helyén állt, és az úgynevezett szárazkapu bejáróban működött, mivel akkor még nem volt meg a mostani átjáró.

Kurusa mellett Dubál bádogos tevékenykedett az udvari műhelyében, az utcai üzletben Farkas órás (Zsidó), mellette Cheppi (drukkoló, kézimunkák előrajzolása) rövidáru szaküzlete, majd Korek Lajosné -, fonalat, kötőtűket stb. árult. (Ez már a mai könyvtár helyén állt.)
Anyám boltjával szemben a híres Kofacsárda üzemelt, állandó teltházzal. Ez egy igazi kocsma volt dohányfüsttel, izzadtságszaggal fűszerezve. Itt tanyáztak a város napszámosai, zsákosai, munkára váró szegények.
Mikor nem volt munka, még most is elevenen él emlékezetemben az a közel kétméteres zsákos, kinek a neve is stílusos volt: Hosszú Jánosnak hívták.
Ott ült közvetlen az ablak előtt, és soha nem fogyott ki az ital előtte, és barátja előtt, aki a legendás egri várvédő Dobó István nevét viselte. Dobó Pista bácsi ott lakott a későbbi városgazdálkodás egyik lakásában.
Ők ketten voltak a zsidó kereskedők legnépszerűbb zsákosai. Rengeteget dolgoztak, mivel a zsidó kereskedőknek köszönhetően, minden piacra szánt termést eladtak, és azt fel, és le kellett pakolni a szállító járművekről.
Dobó Istvánt mindenki öreg Dobónak nevezett, pedig nem volt több 50-55 évesnél.
Mikor kissé felöntött a garatra, hazafelé menet végigénekelte az utcát, illetve időnként fennhangon előadta híressé vált szlogenjét:
”Én magyar királyi kommunista vagyok, hol vagytok ti piszok zsidók”.
Mindezt a nagy zsidó utcában adta elő. Ezért többször kellemetlensége volt a hatósággal, de a zsidó kereskedők mindig kimentették, illetve kifizették birságait, mivel tudták, hogy józanon a legmegbízhatóbb, és nagyon becsületes ember, aki felvehette az elszállított áru ellenértékét, és azzal maradéktalanul el tudott számolni, annak ellenére, hogy analfabéta volt.
Amikor felesége megunta a férje kocsmázását, elment utána, és szép szóval hívta haza, de az öreg azért sem ment. Ilyenkor az asszony pofonvágta és kiszaladt a kocsmából. Az öreg pedig dühösen felugrott:”megütöttél” kiabálta, és egy ideig üldözte feleségét, majd átváltott az éneklésre. Hazaérve a vacsora már az asztalon várta, amit jóízűen elfogyasztott, és néha még meg is puszilta a feleségét a finomságért. A korábbi atrocitásra egyáltalán nem emlékezett.
Egyszer Budapestre vittek árut, és ott is kellett aludniuk a visszfuvar miatt.
Az öreg Dobó bizonyára leittasodott, és ott is előadta a szlogenjét, amiért elvitték a rendőrök.
A rendőrségen nagyon megverték, és két hétig fogva tartották.
Miután hazaengedték soha többé nem ivott, annak ellenére, hogy minden nap ott volt a kocsmában barátaival, munkára várva.
Ezeket, az epizódokat anyám mesélte el, akihez rendszeresen bejárt a boltba Dobó néni, aki panaszkodva, vagy néha büszkén mesélte el hősies tettét, ahogy hazatoloncolta férjét a kocsmából.

A Kofacsárda szomszédságában, Klein gumis tevékenykedett, valamint Fodor bácsi zöldséges boltja kínálta portékáját, mellette Markó zsák és madzagszaküzlet működött.
A tulajdonos alacsony kis zsidóember volt, aki hatalmas fehér szakállával a mesék manóira emlékeztetett.
A skála helyén állt ez a két üzlet, melyeknek az emeletén a zsidóiskola egy részében tanultak a zsidó gyerekek. Az iskola másik része a gimnáziummal szemben volt, – a két iskolarész között hatalmas udvaron játszhattak szünetben a tanulók – ami később a házipari KTSZ söprűkötő üzeme lett. –

A Deák Ferenc utca arculatához tartozott még a favágó házaspár, Az öven év körüli feleség egy fejjel nagyobb volt apró termetű férjénél, akiknek volt egy önjáró fűrészük, melyet, mint egy talicskát úgy lehetett tolni. Miután a helyszínre értek, ahol fát kellett vágni, a talicskán felhajtották a munkaasztalt, (ahol a vágandó fa volt) mely egy ügyes szerkezettel felállította a fűrészt. 
A felfüggesztett fűrészt egy csuklós megoldásnak köszönhetően a favágásnál csak húzni kellett, mivel a fűrész elején elhelyezett súly lefelé húzta a munkaeszközt.
E megoldásnak köszönhetően órákig képes volt vágni a fát, az amúgy gyenge fizikumú férfi.
Az asszony segített felrakni a hasábokat a munkaasztalra, és a levágott rönköket félre dobálta az elmés szerkezet alól.
A teljes egészében fából készült konstrukció aránylag könnyű volt, így nem okozott gondot a szállítása.
E masinához hasonlót soha életemben nem láttam sehol. Ha saját találmányuk volt, minden elismerésem az ötletgazda házaspár találékonyságáért!
Nagy kár, hogy a múlt idézésének egyik elmés találmánya nem maradt meg a Múzeumban, az utókor számára, mintegy kuriózum, amely megkönnyítette használójának életét.

A zsidóiskola megszűnése után az iskola Deák Ferenc utcai részét lakássá alakították át, és Gera Sándor (Gebürc) és felesége költözött be az új lakásba.
Gera Sándor a Vendéglátó Vállaltnál volt portás, felesége pedig szobaasszony.
A főportás időnként megkérte Fátyol Misit és zenekarát, hogy énekelhessen egy-egy forgalmas estén magyar nótákat. Talán ő volt az egyetlen zsidó ember, aki ennek a műfajnak volt művelője. Kellemes hang, és szép előadás jellemezte fellépését.
Sokoldalúságára volt jellemző, hogy aktív vadászként is megpróbált jeleskedni.
Ennek a tevékenységének köszönhetően valósággal imádták az apró vadak, ugyanis soha sem, sikerült egyetlen egyet sem elejteni közülük.
A vadászatok végeztével vadásztársai mindig megszánták, és egy-két lőtt vaddal megajándékozták, amelyet büszkén vitt haza a város utcáin.

A zsidóiskolák mellett a Deák Ferenc utcáról egy átjáró vezetett a gimnázium előtti térre, és az Eötvös utcára. Ennek az utcának az elején Állt a hatvanas években lebontott (1965) Zsinagóga, melyet Európa legszebb zsidótemplomai között tartottak nyilván.

A templom kupolája egyszer az időjárás viszontagságának köszönhetően megsérült, és felfeslett egy darabon a horganylemez burkolat. Sokáig kerestek olyan szakembert, aki kijavítja. Végül Zablahovszki László villanyszerelő, (Felesége zsidónő volt) és egy barátja vállalkoztak a munkára. Vásároltak 5,70Ft-ért egy doboz kályhaezüst festéket, egy csomag 0,75-ős szöget, kb. 10Ft-ért.
A kupolából kötélen leereszkedett barátja segítségével Zablahovszki László, és leszögelte a felfeslett bádogot, majd az ezüstfestékkel egy kb. 5cm-es csíkban lefestette a kijavított részt, mely lentről úgy nézett ki mintha friss forrasztás lenne. Miután készen voltak, szóltak Schulmann Henrik úrnak, hogy menjen fel és vegye át a munkát. Schulmann úr, – aki kántora és gondnoka volt a templomnak- lentről körbenézte az elvégzett munkát, és megjegyezte: Nincs szükség felmenni, innen is jól látszik, hogy nagyon lelkiismeretesen elkészítették a javítást. Mindezért 6000Ft-t kértek, amit a gondnok úr örömmel kifizetett, mivel sokkal többre számított. Abban az időben 6-700Ft. volt egy munkásnak a havi fizetése. (Jó példa ez arra, hogy a zsidót is be lehetett csapni.)

Később az akkori pártbizottság vezetői szemet vetettek erre a telekre, és ráfogták a Zsinagógára, hogy életveszélyes, amiért lebontatták. A bontás folyamán alig tudták szétverni a rendkívül erős, és stabil épületet.
Egyszer volt szerencsém meghallgatni ebben a templomban: rabbiknak és kántoroknak a hangversenyét. Szenzációs élményben volt részem, a gyönyörű zsidóénekek interpretálása mellett valóságos akusztikai csoda volt ez az egykor gyönyörű templom.
A templom Eötvös utcai főbejárata előtt volt a város első zöldséges pavilonja, melyet Csala Károly üzemeltetett.
A templom lebontása után a helyén épült fel a pártbizottság, mely épületben manapság a rendőrség kapott helyet.
A templom mögött a Demeter faiskola ékelődött be, a Deák Ferenc utca sarkán álló Vas Mihály fodrászüzlete közé, mely üzlet bejárata – kb. a nemrég bezárt – patyolat bejárata helyén volt. Később Fodor Béla cipőjavító üzlete lett.
Szintén a patyolat helyén állt Schulmann Henrik zsidó kántor és gondnok egyházi lakóépülete.

A megismertetett városkép gyermekkorom kedvenc játszótereként ivódott be emlékezetembe.
A korhű bemutatás érdekében kissé elkalandoztam időben, ezért most térjünk vissza a történelmi idők akkori valóságához, a harmincas évek második feléhez, amikor, ahogy mondani szokás: valami lógott a levegőben.