A II. VILÁGHÁBORÚ ELŐZMÉNYEI

Közismert tény, hogy a vulkánok kitörése előtt rövidebb-hosszabb idővel előre észlelhető a katasztrófa bekövetkezése, ahogy mondani szokás zuborog a hegy gyomra.

A harmincas évek második felére, ehhez hasonló „zuborgásra” emlékezhetünk vissza, amikor elkezdődött a kor világégése, melynek két őrült volt a meghatározó személye: Adolf Hitler és Joszif Visszaironovics Sztálin. (Dzsugaszvili)
E világuralmi törekvések robbantották ki a világtörténelem legnagyobb öldöklő háborúját, amelybe 70 nemzet kapcsolódott be, és civilek valamint katonák több mint 62 millióan vesztették életüket a harcok folyamán.
Ázsiában 1937. július 7-én kezdődtek a harcok, és Japán kapitulációjának következtében 1945. szeptember 2-án értek véget.
Európában: 1939. szeptember elsején Németország hadat üzent Lengyelországnak, és ezzel világméretűvé váltak az akkor már Ázsiában dúló harcok, és kitört a II. Világháború, amely 1945. május 08-án ért véget. A háború befejezése után egy ideig még voltak kisebb jelentéktelen harcok a világon, de ezek végül saját zugukba dőltek.

A II. Világháború kitörése után rohamosan, kiterjedtek a harcok egész Európában. 1944-ben elérkezett Makóra is a háború szele. Szüleim ekkorára kitakarították nagyapámék lakása alatti pincét, és ágyakat vittek le, hogy szükség esetén kényelmesen tudjunk ott lakni. (Szenes pince volt.)
Ismerősök, szomszédok mintegy harmincan húzták meg magukat a kritikus időpontban, a pincénkben.
Először a német seregek özönlötték el városunkat. A Deák Ferenc utcában, a Návay Téren, majd a kb. 40-50 méter széles Tulipán utcánkban ütöttek tábort.
A házunk előtt is teherautók álltak katonás sorban. A leparkolásuk után az első teendőjük volt a katonáknak a tisztálkodás. Ezért becsengettek a házakba vizet kérni. Hozzánk két német katona jött be.
Nagyszüleim, és anyám beszélték a német nyelvet, így társalgás alakult ki a katonákkal, akiket meghívtak vacsorára.
Nagymamám kolbászt, szalonnát, savanyúságot, kenyeret tett az asztalra és jó étvágyat kívánt. Körülültük az asztalt, de a katonák nem nyúltak az ételhez, és azt mondák a kolbászra mutatva „Egyen először a kisfiú”. Nagymamám mosolyogva egy pár szeletet vágott a kolbászból, és mondta, hogy egyek.
Én ötéves voltam ekkor, és jóízűen falatozni kezdtem a kissé csípős kolbászt.
Erre a katonák is hozzáláttak, de az első falatok után kellemetlen élményben volt részük, mert nem voltak hozzászokva a magyarok csípős, erős ételeihez. Végül kis falat kolbászt nagy falat kenyeret vettek a szájukba, és úgy ették, de inkább szalonnát, kenyeret, és savanyúságot fogyasztottak. Vacsora után kedvesen simogatták a fejemet, és kis hősnek neveztek.
Miután távoztak, kissé később újra csengettek, és pár doboz szappannal, Schmoll cipőpasztával, és sok konzervvel viszonozták a vacsorát.
Nekem pedig mindkét kezembe egy-egy nagy csomag cukorkát nyomtak.

Másnap nagy riadalom támadt az utcán, és sietősen eltávoztak a német katonák, ugyanis az orosz seregek kiszorították őket a városból.
Az oroszseregek rossz híre megelőzte az érkezésüket, és a kertek végében a kerítések ki voltak bontva, menekülő útvonalat biztosítva. A kertünk végében apámék ástak egy bunkert, amely tökéletesen álcázva volt, melyet a nők búvóhelyének szántak, arra az esetre, ha már nem volna idő a kerteken át menekülni.
Az utcánk földes volt, tehát eső esetén nagy sár lett a lezúduló víz hatására. Mikor az oroszok jöttek szárazság volt, így a szomszédunk kertjébe be akartak telepíteni egy nagy ágyút.
Szomszédunk Böjti Bandi bácsi az első Világháború idején hosszú ideig orosz fogságban volt, így jól beszélt oroszul. Hosszas magyarázkodás után sikerült meggyőznie a katonákat, és végül elálltak tervüktől, és valahová máshová vitték el az ágyújukat. Így megúsztuk a közvetlen harcok által kialakult veszélyeket.