VISSZA A GYERMEKKOROMHOZ

Több mint, hétévtizedes életem folyamán nagyon sokszor voltam rossz időben, rossz helyen. Így történt ez a kezdet kezdetén is, amikor 1939. szeptember 16-án megszülettem. (ahogy a későbbiek folyamán egy csínytevésem után apám megjegyezte „Te nem megszülettél, hanem rászabadítottunk az emberiségre.”)

Születésem után egy nappal a Vörös Hadsereg elfoglalta Lengyelországnak azt a részét, melyet korábban szovjet érdekszférának jelöltek ki.
Ezután Sztálin katonai bázisokat követelt Finnország területén, más, stratégiailag kevésbé fontos területek fejében. Nevezetesen Karélia egy részének átengedését akarta, mely 30 km-re feküszik Leningrádtól, és így ezt a közelséget veszélyesnek ítélte meg.
E területi követelések következtében létrejött a Finn- Szovjet konfliktus, mely a dicsőséges Szovjet Hadsereg szégyenletes hadjárata volt.

Ilyen feszült nemzetközi légkörben láttam meg a napvilágot öt és fél kilógrammos óriás bébiként. Talán ennek a hadiállapotnak köszönhettem a későbbiekben kialakult családi helyzetet, amikor édesanyám csínytevéseimet, minden alkalommal, veréssel torolta meg, melyben mindig a fenekem húzta a rövidebbet. Egy-egy ilyen náspángolás alkalmával lehet, hogy elégtétel lett volna számára jajveszékelésem, vagy sírásom. Én viszont (a mai napig sem tudom, hogy miért, illetve minek következtében) konokul csak azért sem, szóltam egy szót sem, és egy könnycsepp sem jelent meg a szememben.
A gyakorivá vált fegyelmezések e módja, már olybá vált számomra, hogy hiányát éreztem, ha valamiért napokig nem került sor a nadrágom kiporolására, melyben én is benne voltam.

Ötéves koromban a karácsonyfa alatt legnagyobb boldogságomra egy gyönyörű hintaló állt, szinte arra várva, hogy pattanjak a hátára. Örömöm nem ismert határt, mikor felfedeztem a hintaló melletti csákót, kardot, és puskát.
Nagyapám egykori meséinek, háborús, katonai élményeinek hatáshatására, szinte megszállottja voltam a katonáskodásnak.
Ezért azonnal felöltöttem a katonai ereklyéimet, és felpattanva a pejkóra, vágtára fogtam azt.
Köröttem a család elégedett mosollyal nyugtázta, hogy tökéletes boldogságot sikerült nekem szerezniük ajándékaikkal.
Anyám, nagymamám ekkor még nem gondolták, hogy mennyi munkát fogok nekik adni a szétlovagolt nadrágjaim pótlásával, melyeket a nálam, hat évvel idősebb nővérem kinőtt ruháiból készítettek.
Koromnál fogva nem ismerhettem: Cervantes Saavedra világhírű írását a Don Quijote, de la, Mancha történetét, ennek ellenére ötévesen hasonló szélmalomharcokat vívtam nagymamám baromfiudvarában a támadó gúnárral, kakassal, pulykakakassal, és a többi szárnyassal.
Mikor közeledett valamelyik felém, mint egy vitéz katona kardélre hánytam a támadót.
Olyan tekintélyt szereztem, hogy mikor beléptem az aprójószágok közé, hatalmas ricsaj támadt közöttük, és mintha rókák serege rohanta volna meg őket, úgy káráltak félelmükben.

Mamámnak volt két kecskéje is, melyek ellátták a családot tejjel. Ezért nagy becsben voltak tartva, és így nagyon kezes állatok lettek, annak ellenére, hogy mindkettőnek hatalmas szarva tekintélyt parancsolt a hozzájuk közeledőkkel szemben. Ezeket, a fegyvereiket soha nem használták, csupán díszként ékesítette fejüket.
Fejéskor gyakorta előfordult, hogy bementem én is az ólba, és míg mamám megfejte őket, én nagy szeretettel simogattam a fejüket, amit úgy tűrtek, mintha egy masszázsszalon masszőrének gyógyító kezei részesítették volna kezelésben.

Egy alkalommal komoly terveket kovácsoltam a két gyanútlan párával. Míg mamám az ebédet készítette, én kiosontam a konyhából, és csendben félrehúztam az ól ajtajának riglijét, kiengedve a kecskéket a hátsó udvarra, ahol az egyiknek egy hirtelen mozdulattal a nálam lévő erős madzaggal kötőféket vetettem a nyakára, és ezzel, mint egy felkantározott lovat, le s fel, vezetgettem az udvaron. Mikor láttam, hogy engedelmeskedik, odavezettem a rőzserakás mellé, felmásztam a rőzsére, és becézgetése közepette, egy hirtelen mozdulattal felültem a hátára, amit a buta kecske atrocitásnak vélt, és megpróbált lerázni, miközben megiramodott velem a szomszéd frissen malterozott fala felé.
Én hősiesen kapaszkodtam a hatalmas szőrébe, és mint egy igazi zsoké, továbbra is megültem a hátaslónak használt kecskét.
Az oktondi állat, a falmellé érve hozzádörzsölt az érdes felülethez, minek hatására hasító fájdalmat éreztem. Elengedtem a kecske szőrét, és így leestem róla. Feltápászkodva mérgemben kardommal végigvágtam rajta, és támadóállásban néztem, ahogy visszafordult, és bambán nézett rám. Mikor láttam, hogy nem akar harcolni velem, magára hagytam, és megvizsgáltam sajgó oldalamat és végtagjaimat. Ekkor vettem észre, hogy a horzsolt sebek erősen véreznek. Elfeledkezve a kecskeparádémról tanácstalanul álltam a disznók fürdőmedencéjében, mikor mamámnak gyanús lett a nagy csend, és kijött megnézni, hogy mit csinálok. Mit csinálsz, kérdezte gyanútlanul? Várom, hogy kifolyjon a vérem, feleltem! Mamám, ekkor vette észre vérző sebeimet, mire ijedten rohant oda hozzám, és magához ölelve próbálta enyhíteni égető fájdalmamat, majd bevezetett a lakásba, és lekezelte, fertőtlenítette a sebeimet, amelyek akkor kezdtek igazán fájni. Én, mint egy hős katona fogaimat összeszorítva tűrtem a gyógykezelést.

Tatám ekkor ért haza a gyümölcsösükből, és mikor látta sérüléseimet nagy együttérzéssel kérdezte, hogy mi történt velem. Magamat kihúzva büszkén mondtam, hogy megsebesültem a Dón kanyarban. Tatám erre ajkaiba harapott, hogy visszafojtsa a nevetését, és gyengéden friss gyümölccsel kínált, melynek fogyasztása kissé feledtette velem sebeim sajgó érzését.

Délután mikor apám is hazaérkezett a munkából, tatámék elmondták neki sérülésem történetét. Apám, látva a kidekorált testemet kajánul megkérdezte: legalább megnyerted a kecskefronti ütközetet. Nem feleltem semmit, de nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani neki ezt a mondatát.

Este mikor anyám gyengéden fürdetett, csak annyit mondott: „Legalább megtanultad, hogy nem szabad rosszalkodni”.
Ágyamban fekve eltűnődtem, és értetlenül konstatáltam a történteket, miközben az járt az eszemben: „Miért nem akarják megérteni a felnőttek, hogy egy ilyen komoly harcban mindenkit érhet sérülés”?
Így ért véget a Don kanyari háborúm, melyről, az igaziról, oly sokat mesélt a tatám!

Másnap vasárnap lévén anyámék is otthon voltak, és míg ők benn a lakásban végezték a dolgukat, én újabb kalandra készülődtem, ami már a kezdet-kezdetén zugába dőlt.
Történt ugyanis, hogy anyám esernyőjét elorozva éppen a szín tetejére igyekeztem felmászni, hogy végrehajtsam első ejtőernyős ugrásomat, mikor vesztemre anyám kijött az udvarra. Ahogy meglátta csemetéjének kapaszkodását a létráról, – melyet nagy kínokkal támasztottam oda a tető széléhez – a tető széle felé, odaszaladt és lekapva onnan, még melegében az esernyővel – mellyel komoly terveim voltak – pillanatok alatt feledtette velem a harci repülés, és ejtőernyőzés minden bravúrját.

Délután újabb fizikális megtorlásban volt részem, egy véletlen balesetért. Kinn a kertben sárgalacsinokat készítettem, melyekkel támadást indítottam a muszkák ellen. E lövedékeket egy bot végére nyomkodva egy erős mozdulattal elhajítottam, és figyeltem a becsapódásukat. Már a sokadik ilyen kis bombát indítottam útjára, amikor sikeresen betörtem a konyha ablakát. Anyám kirohant a konyhából, és ijedtében egymás után többször is hozzámérte ülepemhez a kezemből kikapott parittyámat, majd nagy bánatomra kettétörte.
Ekkor én megjegyeztem: miért törted el, ez volt a legjobb parittyám?
Erre elkapott, és most a kezével még két ütést mért célpontjaként használt fenekemre, majd megjegyezte: ez a szájalásodért volt.
Ezután bánatosan mentem be nagyapámhoz, és elmondtam, hogy oda van, az a jó parittyám, amit Egeresből hozott. – Ne törődj vele, holnap majd hozok még jobbat, mondta mosolyogva.
Ekkor kissé megnyugodtam, és meg voltam győződve, hogy nagyapám a világon a legjobb ember. Az eszembe sem jutott, hogy az ő katona történeteiért, mennyi sérelem érte ártatlan fenekemet.
A fárasztó nap után édesen aludtam át az éjszakát, arról álmodozva, hogy másnap milyen ütközet vár rám, mint harcoló katonára?

Már hétágra sütött a nap, mikor felébredtem. Szüleim már régen elmentek dolgozni. Nővéremet, aki hat évvel idősebb volt nálam, anyám magával vitte a boltba. Mamám ott ült a szobámban, mikor álmosan még, de kinyitottam a szemeimet. Gyorsan megmosdatott, és még öltözködtem, elkészítette a rántottámat, amit jó étvággyal fogyasztottam el.
Reggeli után sietve mentünk a közeli pékségbe, ahová elvittük a két szakajtóban lévő mamám dagasztotta kenyértésztát. Minden héten két kenyeret süttetett. Ámulva néztem, ahogy a pék bevetette a sületlen kenyerünket, melyek délutánra kisültek, és olyan illatot árasztottak, melyhez hasonlót, azóta sem éreztem.
Hazafelé boldogan ültem a talicskában élvezve a téglásjárda, okozta döcögését.
Ebéd után újabb talicskázás következett, mikor elmentünk a kenyerekért. Mamám rám parancsolt, hogy maradjak a „jármű” mellett, amíg kihozza a kenyereket. Kinn az udvaron haszontalan öregasszonyok trécseltek zavartalanul.
Nekem ekkor még vállig érő hosszú szőke göndör hajam volt. Az egyik öreglány barátságosan megkérdezte, hogy mi a nevem. Amikor büszkén megmondtam, a másik banya azt mondta, ekkora gyerek és még a nevét sem tudja, hiszen ez kislány, nem fiú. A kétes helyzetnek, hogy utána járjanak, nadrágom kissé lehúzva megnézték, hogy melyik nemhez tartozom. Tisztességem megőrzésének érdekében tiszta erőből cipőm orrával bokán rúgtam a kíváncsiskodó matrónát. Mamám a jajveszékelésre ért ki a hatalmas kenyérrel, és nem értette, hogy miért mondja a rúgásom szenvedő alanya: „Nem ártana, ha vigyázna erre a kis vadócra”.
A kenyeret a talicskába rakva elindultunk hazafelé. Útközben elmeséltem hőstettem történetét, amin mamám jóízűen kuncogott. Én meg eltűnődtem, hogy mi van azon nevetni való, ha valaki megvédi magát.
Ezek után, ha a pékségbe mentünk, mamám sohasem hagyott magamra.

Gyermekkorom örökös emléke maradt a két hatalmas kutyánk, melyek egyenként közel nyolcvan kilógrammot nyomtak. Bobi bernáthegyi és kuvaszkeverék, Sátán fajtatiszta bernáthegyi volt. Bobi sohasem fogadott el játszótársnak, és meg sem engedte senkinek a családban, hogy megsimogassák. Ha közeledtem felé, felállt és átment az udvar másik felébe, és ott lustálkodott tovább. A Családban senkit sem bántott, így engem sem, de az idegeneknek nem volt tanácsos egyedül bejönni hozzánk. Alkonyat után pedig valóságos vadállattá vált, már akkor is, ha valaki csak megállt beszélgetni a kapu előtt.
Egy alkalommal tatám vásárban volt és hozott nekem vásárfiaként egy riasztópisztolyt, amelybe, parafa dugóba ágyazott robbanóanyag volt. Teljesen veszélytelen lévén megkockáztatta tatám a fegyverarzenálom kiegészítését.
Egy tucat töltény is járt vele.
Mikor az elsőt elsütöttem én is megijedtem akkorát durrant. Meg kellett ígérnem, hogy csak akkor használom, ha valaki ott van velem a családból.

Az új fegyverem okozta a következő galibát. Nem vettem észre, hogy nagyszüleim a kertben vannak, mikor átmentem hozzájuk. Ahogy a konyhába bementem nem csuktam be az ajtót, és Bobi bejött utánam. Én ekkor már a szobában kerestem tatámat, mivel szerettem volna egy párat durrantani pisztolyommal. A konyhából két lépcső vezetett a szobába. Mikor nem találtam senkit a szobában, kifelé indultam, és ekkor láttam meg Bobit, ahogy nekem háttal állva valamit evett, amit az asztalról csent el.
A lépcsőn megálltam, és elsütöttem a pisztolyt, mely a zárttérben iszonyatos robbanást produkált. A konyhaajtó miután Bobi bejött a légáramtól becsukódott, így a megriadt kutya, hatalmas csörömpöléssel, az ajtó üvegével együtt távozott a konyhából. (Bobi sértetlenül megúszta az ugrást)
Nagyszüleim egymást majdnem elverték lábukról, úgy rohantak felém. Mikor odaértek már kinn álltam a konyha előtt. Mi történt, kérdezte tatám, ahogy a konyhaajtó kitört ablakára nézett? Ártatlanul mesélni kezdtem a történetemet, persze elhallgatva, hogy szándékosan sütöttem el a pisztolyt, amit soha nem is árultam el a mai napig. Azt, hogy a lépcsőn megbotlottam, és akkor dördült el a fegyver, elhitték, de a biztonság kedvéért ezután tatámnál maradt, és csak amikor Ő adta ide akkor használhattam.
Pár napig kerültem Bobit, de utána mindketten elfelejtettük a kalandunkat.

Tatámék soha sem bántottak, de az óvatosság arra intett, hogy egy ideig ne hallassak magamról csínytevéseimmel.
Ezért, napokig hű barátommal, Sátánnal játszadoztam, amikor tehettem. Abban az időben Sátánhoz hasonló kutya talán nem is volt az egész világon. Ha feküdt és véletlen keresztül estem rajta, felemelte hatalmas fejét, hátranézett, majd visszafeküdt, és hagyta, hogy letápászkodjam róla. Ha szaladtam az udvaron, velem szaladt, ha hasra vágtam magam, hogy lövést adjak le puskámmal, mellém feküdt, úgy várta, hogy majd odább álljunk.
A kertben nem volt szabad bemennem Sátánnal, mert csodaszép virágágyak voltak, pompázó virágokkal. A kert más részében pedig konyhakerti rész volt kialakítva.
A kert legvégében ribizli, és málnabokrok voltak, amelyeket mindig nagy előszeretettel kerestem fel, és jól teleettem magam a termésükből.
Rablót soha nem mertem bevinni magammal a kertbe, mert az nem hallgatott rám, és összesíbolt volna mindent. Sátánnal a tilalom ellenére is rendszeresen bementünk együtt a málnásba, és véletlen sem lépett volna le a csapásról.
A virágokat hétvégén leszedjük, és vasárnap kivisszük a piacra, akkorára lesznek a legszebbek, mondta a mamám a tatámnak.
Késő délután, mikor befejeztem a kerti csemegézést, és elhagytuk azt, nem csuktam be rendesen a kert kaput.

Éjszaka egy sündisznó hangjára figyelt fel a két kutya, és miután nyitva volt a kapu, bementek a kertbe, és megkezdődött az ádáz harc. Reggelre a kutyák megölték a sünit, de a kert olybá vált, mintha orkán söpört volna végig a tájon, katasztrófát okozva.
Biztos vagyok benne, hogy tatámék tisztában voltak a turpisságommal, de soha nem gyanúsítottak meg, hanyagságommal.

Másnap viszont tatám olyan zárat szerelt a kertkapura, amit nem értem el, és így nem tudtam kinyitni az ominózus ajtót.
Ebből lett az újabb baj, ami miatt a fenekem ismét összeütközésbe került volna anyám porolójával, ha nem vagyok résen.
Át akartam mászni a kertkapun, de megcsúsztam, és leestem volna, ha a nadrágom nem akad bele az egyik lécbe. Ott lógtam tehetetlenül. Sátán látva a kínomat, elkezdett hangosan ugatni (ami nem volt jellemző rá) jelezve a családnak, hogy bajban vagyok. Én közben minden erőmmel azon voltam, hogy kiszabaduljak a kényszer fogságból. A nagy csaholásra anyám kijött és meglátta, hogy ott lógok rúgkapálva. Mikor a kapuhoz ért porolójával, elszakadt a nadrágom, és beestem a kertbe. Mire anyám kinyitotta a kertajtót, hogy felelősségre vonjon, én futásnak eredtem a kertben. Anyám üldözőbe vett, de nem bírta velem tartani az iramot. Egy-két jól sikerült cselem közben anyám megbotlott és elesett. Miután feltápászkodott én már régen a biztonságot jelentő tatáméknál voltam. Így ez a futóverseny döntetlenül ért véget.
Mikor délután apám hazajött a munkából, anyám elmesélte a történteket. Apám szigorú arccal nézet rám, és megdorgált, hogy miért nem álltam meg anyám szavára.
Én kényszeredetten mondtam, hogy anyu meg akart verni. Ez tényleg igaz kérdezte apám?
Igen, – erősítettem meg állításomat!
Akkor igazad volt mondta apán huncutkás mosollyal, és ezzel vége lett a délutáni kalandnak.
Anyám még annyit mondott apámnak:
„Védjed te is, majd meglátod mi lesz ebből a gyerekből”.

A nyár vége előtt volt még egy kutyakalandom. Bobi és Sátán hason fekve a kapu alatt szimatoltak valami után, amikor a szomszéd nagyszőrű, hófehér angóramacskája átjött az udvarunkba. Látva a biztonságos helyzetet, leült és kényelmesen mosdásba kezdett. 
Én, hátulról lábujjhegyen igyekeztem megközelíteni. Mikor már elég közel voltam ahhoz, hogy megrohamozzam a gyanútlan macskát, – melyet csupán meg akartam ijeszteni – harsány hangon elordítottam magam – Támadás! – A kutyák is felugrottak, és a tőlem megriadt macska pont Bobi felé próbált menekülni, vesztére. A véreb egy szempillantás alatt elkapta, és ezzel a macska földi küldetése véget is ért.
A helyzet mentése érdekében futottam a mamámékhoz, és lihegve elpanaszoltam, hogy Bobi megfojtotta a szomszéd angóramacskáját. Ekkorára a tatám is előkerült a kertből, és sajnálkozva megállapította, hogy itt már nincs segítség, és rám parancsolt, hogy tartsam a számat, nehogy kiderüljön a macskagyilkosság.
A kinyuvasztott macskát elvittük hátra a kertbe, és eltemettük. Tatám, ezután rám nézett, és azt mondta, „Adjuk meg szegény párának a végtisztességet:
Lőj háromszor a levegőbe!
Miután így ünnepélyesen elföldeltük Kacor Királyt, az én lelkiismeretem is megnyugodott egy kissé!