BEÍRATKOZÁS AZ ÓVODÁBA

Ahogy közeledtem a hatodik születésnapom felé, egyre gyakrabban elhangzott: ”Majd az iskolában megtanítanak tisztességre”.
Képzeletemben, ezért az iskola fogalma olybá vált, mint egy mumus, amely félelmetessé tette az óvodás kor elmúlását, és e félelem kissé meggyűlöltette velem azt az utat, mely a felnőttkor, elkerülhetetlen átmenetét képezte, a gondtalan kisgyermekkor végével, és egy új fejezet vette kezdetét, amit úgy neveznek: Iskoláskor.
Egy nap elérkezett az iskolai beíratás ideje. Legszebb ruhámba öltöztetett anyám, és elmentünk beiratkozni a számomra nem kívánatos intézménybe. Ekkor derült ki, hogy a sors megajándékozott még egy csodálatos és gondtalan évvel.

Abban az időben a rendeletek értelmében, akik szeptember 15-én betöltötték a hat évet, azok hatévesen kezdték az iskolai tanulmányaikat. Én, szeptember 16-án nulla óra harminc perckor születtem, így e félóra miatt év vesztes lettem, és csak hétéves koromban írathattak be szüleim a tanintézetbe.
Ezért hatéves koromban iskola helyett óvodába kerültem, mely közvetlen a temető mellett volt, házunkkal átellenben. Pár napig valahogy meghunyászkodtam a számomra börtönnek tekintett intézményben. Társaim között azonban hamar rátaláltam, egy hasonlóan renitens játszótársra, aki szintén szeretett volna szabadulni az óvónők, és dadák felügyeletétől, amely korlátok közé szorította személyi szabadságunkat.
Szövetségesek lettünk társammal, és elhatároztuk, hogy megszökünk, méghozzá olyan formán, hogy otthon ne jöjjenek rá.

A következő héten, reggel édesanyám kikísért az utcára, s megállt a kapuban, amíg átmentem a kocsiúton, és bementem az óvodába. Mikor belül értem vártam egy kicsit, majd kileselkedtem, és mikor láttam, hogy tiszta a levegő, uzsgyi, máris birtokba vettem a szabadságot, jelentő temetőt, ahol Deák Sanyival megbeszéltük a találkozást.
Sanyi messzebb lakott, így mindig elhozta valaki a családból. Neki is hasonlóan kellett cselekednie, de a hatéves furfangunk végül is győzedelmeskedett, és egész délelőtt mi uraltuk a béketábornak tekintett temetőt.
Délben mikor a temető másik oldalán megszólalt a harang, delet jelezve, a többi hazajárós óvodástársainkkal együtt mi is hazaballagtunk, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna.
Olyan szabadok voltunk, mint a kalitkából kiszabadult madár. Eszünkbe sem jutott, hogy ennek a fene nagy boldogságnak egyszer böjtje lesz majd, és felelnünk kell az önkéntes emigrációba vonulásunkért.
A temetőben a sírok és a kripták között tökéletes otthonsággal futkároztunk kedvünk szerint.
Néha találkoztunk virágot hozó könnyes szemű emberekkel, akik furcsán néztek ránk, és mi is őrájuk, mert nem értettük, miért sírnak, mikor e helynél, nincs nagyobb boldogság sehol.
Így telt el az egész hetünk, amikor elérkezett a szombat, és szünet volt az óvodában.
A gyönyörű őszi napsütésben, kissé lebarnultunk. Otthon szüleim beszélgetés közben szóvá is tették: „Már korábban be kellett volna íratni ezt a gyereket óvodába, ahol sokat van a jó levegőn, ami meghozta az étvágyát, és ebéd után olyan jól alszik, mint talán eddig soha”.
Sanyival megbeszéltük, hogy a következő héten is az óvoda mellé fogunk járni, és továbbra is mi fogjuk uralni a kegyhelyet.
Otthon minden a legnagyobb rendben volt, és egész héten semmiféle fenyítésben nem volt részem.

Vasárnap anyám a piacra ment, ahová magával vitt engem is. Alighogy beletemetkeztünk az emberek sokaságába, egyszer csak szembetaláltuk magunkat Pályi óvó nénivel, aki rendes körülmények között, nagyon kedves, barátságos öreg anyóka volt.
Miután anyámmal üdvözölték egymást, elhangzott a sorsdöntő kérdés: mi baja volt a kisgyereknek, hogy egész héten nem jött óvodába?
Anyám hirtelen szóhoz sem jutott, – csak rám nézett kérdően?
Az ütő bennem is megállt, zsebembe nyúlva elővettem a zsebkendőmet, és az orrom kezdtem fújogatni, hogy időt nyerjek.
Halljam, – hangzott anyám kérdése!
Nekem a rémülettől nem jött ki hang a torkomon, és az óvó nénire néztem keservesen, akit ekkor már olyan csúfnak láttam, hogy egy boszorkány hozzá képest szépségkirálynő lett volna.
Kissé megnyugodtam, mikor velem nem törődtek tovább, csak álltam, és hallgattam nagyokat, míg anyámék teljesen másról beszélgettek egy ideig, majd elköszöntek, s mielőtt elindultunk, óvó néni megsimogatta a fejemet, és csak annyit mondott, – reggel majd jössz ugye?
Bólintottam, hogy igen, és le sem tudtam venni a szemem a cipőm orráról.

Útban hazafelé, pár ismerőssel még megálltunk rövidebb időre. Láttam, hogy visszatért anyám kedve és mosolyogva beszélgetett erről-arról. Rólam nem esett szó, így már kezdtem megnyugodni, hogy feledésbe merült az egy hetes kalandozásom.

Otthon azután elszabadult a pokol!
Amikor hősiesen elmeséltem a temetői kalandunkat, előkerült anyám porolója, és vitustáncot járt hátsó fertályomon. Én szó nélkül tűrtem, mint Isten a szidást, mikor megjelent nagymamám, aki felháborodva, anyám túlkapásán, kikapta kezéből a porolót, és ráförmedt – „Meg vagy őrülve, tönkre akarod tenni az ünneplő ruháját”? –
Így, mamámnak köszönhetően megúsztam a további atrocitást, és lezárult a temetőhadjárat egyszer s mindenkorra.
A biztonság kedvéért mamám magával vitt udvari lakásukba, s mint mondta – gyere Attikám hozott a tatád finom gyümölcsöt Egeresből.
Reggel szörnyűködve tapasztaltam, hogy anyám átkísér az óvodába, ahol átadott, mint egy ajánlott csomagot Pályi óvó néninek.
E kis ártatlan epizód óta, ha temetőbe kell mennem, még a mai napig is először nem a virágos sírokat látom ott, hanem megjelenik lelki szemeim előtt anyám vesszőporolójával.

A hét első napja zavartalanul telt el, csupán az volt a szokatlan, hogy fele annyian voltunk, mint szoktunk lenni rendes körülmények között.
Valamilyen járvány ütötte fel a fejét, és ennek volt tudható, hogy olyan sok hiányzó volt.
Este anyám megjegyezte apámnak, hogy holnaptól egy pár napig nem járok óvodába, nehogy én is megbetegedjem.
Apám kissé cinikus mosollyal megjegyezte: – „Még jó, hogy a múlthéten elcsavargott a fiatalúr”, s így elkerülte a betegség.
Akkor miért kaptam ki, szóltam bele a felnőttek beszédébe?
Elhallgass! – mondta anyám, de láttam, hogy nincs harag a figyelmeztetésben.

Következő napok számomra nagyon kedvezően alakultak, és addigi életem legjobb híre örvendeztetett meg. Nagymamám elárulta, hogy megbeszélte a család, hogy nem fogok tovább járni óvodába.
Ezután szája elé tette a mutatóujját, és mosolyogva mondta: „El ne áruld, hogy elmondtam anyádék titkát.”
Dehogy is mertem volna szólni, féltem nehogy megváltozzon a döntésük.
Így e tömeges megbetegedéseknek köszönhetően örökre megszabadultam az óvodától!

Mint szabad, és független hős katona otthon maradtam nagyszüleimmel, akik kivittek magukkal a Maros-parti földjükre, ahová naponta kijártak dolgozni.
A mai napig is útálom a földmunkát, de akkor ott rendkívüli örömökben volt részem, ahogy kedvemre mászhattam a gyümölcsfákra, szedhettem a finom gyümölcsöket. (Persze csak annyit, amennyit megettem) Egyszer egészen közelről láthattam egy kis őzikét is, és a fácánok kurjongó hangja repülés közben, olybá tűnt csapongó fantáziámban, mintha harci repülők intéztek volna támadást ellenünk.

Egy idő után kicsinek bizonyult a tatámék földje, és egy óvatlan pillanatban kereket oldottam onnan, és lementem a kb. 50 méterre lévő öreg Maros-partjára. Ámulattal néztem a hömpölygő vizet, és a rajta kavargó örvényeket. A part alól hatalmas betoncsövek nyúltak be a vízbe, mely a város szennyvízét volt hívatott a Marosba vezetni. Lemásztam a betoncsövekre, és szerettem volna fejest ugrani a hűsítő víz habjai közé, amikor nagy kiabálásra figyeltem fel: „Eltakarodj onnan az anyád erre-arráját.” A kiabáló felé néztem és egy hatalmas bottal közeledő embert láttam közeledni felém, aki botjával fenyegetve igyekezett elérni engem. Villámgyorsan kimenekültem a betongyűrűkről, és futva rohantam nagyszüleim óvó védelmébe. Ahogy ott ártatlan arccal figyeltem őket, egyszer csak legnagyobb megrökönyödésemre ott állt mellettem a botos ember, – aki a vidék csősze volt – és tatámékat oktatta: „Ha, kihozzák, magukkal a kisgyereket vigyázzanak is rá!”
Tatám kérdőn nézett rám: „Mit csináltál megint”! – Nem csináltam semmit, csak szerettem volna fejest ugrani, utána visszajöttem volna, feleltem.
Ezután a botos ember eltávozott, tatám pedig fejcsóválva csak annyit mondott: ”Lehet, hogy sokszor igaza van anyádnak”!
Hazafelé ezek után tatám elmagyarázta, hogy milyen veszélyes dolgot műveltem, mikor lemásztam a betongyűrűkre. Ha beleestél volna a vízbe, soha többé nem láthattuk volna egymást, mivel nem tudsz úszni.
Ezért soha ne próbálj meg lemenni a vízpartra, mondta, vagy soha többé nem jöhetsz el velünk a gyümölcsösbe. Most az egyszer nem mondjuk meg a szüleidnek, hogy mit műveltél, de ígérd meg, nem teszel többé ilyet. Megígértem, és be is tartottam az ígéretemet.
Ha még élne, most megköszönném a botos embernek, hogy megmentett attól, hogy nem váltam haleleséggé!

Miután hazakerült minden termés a gyümölcsösből, már csak tatám ját ki, az őszi ásást elvégezni. Nővérem iskolában volt, így ketten maradtunk mamámmal a nagy házban.
Mikor beköszöntött az esős ősz, nem találtam a helyem a négy fal között. Sokat lovagoltam teljes harci díszben a Rárón, miközben vágyakozva néztem ki a szabadba az ablakon.
Tatám látva az unalmat arcomon, egy nap a konyhában faragcsálni kezdett.
Érdeklődve figyeltem ügyes kezének munkáját. Egy kb. negyven centi hosszú bodzafát, kapargatott, majd mikor minden háncstól megszabadította, csiszolópapírral (smirgli) tükör simává tette, amely olyanná vált, mint egy hosszú cső.
A dolog nehezebb része ez után következett. Ebbe a csőbe egy dugattyúhoz hasonló rudat kellet faragni, úgy hogy a vége olyan vastag legyen, mint a cső, a dugattyú meg jól járhatóan beleférjen a csőbe.
Közben állandóan kérdeztem, hogy mi lesz ez? Tatám csak mosolygott: majd meglátod, – mondta!
Mikor elkészült művével, kenderkócot vett elő, abból két galacsint készített, és a cső mindkét végébe szorosan belenyomkodta a dugattyú végével, majd a dugattyút egy hirtelen mozdulattal belenyomta a csőbe, amely a benne lévő levegőoszlop hatására kilőtte a cső első végén a kócgalacsint, miközben nagyot durrant.
Ez volt a bodzapuska.
Örömmel nyúltam érte, hogy én is durrogassak vele. Miután beletömködtem a galacsinokat, nem tudtam olyan hírtelen belenyomni a dugattyút, hogy durranjon. Bosszúsan próbálgattam újból és újból, de eredménytelenül.
Gyengék még a kezeid, mondta tatám nevetve. Sok spenótot meg kell még enned mire sikerülni fog.
Nem szerettem a spenótfőzeléket, de ezután mindig úgy ettem, mint a vett malac.
Évekkel később meg is lett az eredmény, és végre hatalmasakat tudtam durrantani a bodzapuskával, ami iskolás koromban kézről –kézre járt, mivel csak nekem volt ilyen elmés játékom. Ennek a puskának volt még egy eredménye: addig eszegettem a spenótot, hogy úgy megszerettem, hogy még ma is egyik kedvenc ételem.

A vénasszonyok nyara egy kis változást hozott életünkbe, ismét hétágra sütött a nap, és eljött a kukoricatörés ideje. Egy kora reggel kimentünk a Kákási kukoricaföldre letörni a termést. Míg a felnőttek dolgoztak, én kedvemre szaladgálhattam a megsárgult kukoricatáblában.
A féktelen futkározás közben egyszer csak azt vettem észre, hogy nem találok vissza tatámékhoz. Próbáltam minden felé keresni a visszautat, de nem akadtam rá. Ahogy kétségbeesve kószáltam, a távolból hangokat hallottam. A hang irányába menve vad idegen ebédelő emberekre leltem. Ijedten álltam meg, amit az emberek is észrevettek, és barátságosan egy kis darab kenyeret és kolbászt nyomtak a kezembe, amit jóízűen eszegetni kezdtem, mert észre sem vettem, hogy milyen éhes lettem a rohangálás közepette.

Mikor így feloldódott a hangulat megkérdezték, hogy kivel vagyok kinn a kukoricásban.
Megszeppenve mondtam meg tatám nevét, és hozzá még azt is, hogy postás.
Meglepetten néztek rám, és nevetve mondták: „Te jól elcsavarogtál, tatádék már biztosan keresnek, hiszen nagyapád földje a vasút mellett van, ami kilométerekkel odább van. Majd, egyik bácsi a kezemet megfogva elindult velem a két kukoricatábla közötti csapáson. Már jó ideje mentünk, mikor meghallottam, nagymamám éles hangját, ahogy a nevemet kiáltotta.
Torkomszakadtából elkezdem ordítani, viszonozva, hogy ott vagyok a közelben. Pár perc múlva végre megkerültem. Még jó, hogy ebédeltünk mondta a bácsi mikor átadott az enyémeknek. Ha nem talál ránk, ki tudja, meddig csavaroghatott volna ebben a hatalmas kukoricásban.

Délután jött a kocsi, hogy hazavigye a termést, de nem sok kukoricát kellett felpakolni, mivel a fél délelőtt azzal telt el, hogy mindenki engem keresett.
Így a félnapra tervezett kukoricatörés kétnapossá vált, szerénységem miatt.
Míg a bakon ülve hajtottam kipirosult arccal a lovakat, tatám megjegyezte:
”Nem is te volnál, ha minden rendben menne, ahol ott vagy.
Bizalom hiányában másnap nem vittek magukkal, így sikerült letörni a termést, és végre hazakerült az.

A következő nap kukoricafosztással telt el. Miután leszedték a csuhét a csövekről, felhordták a friss, de még nem száraz kukoricát a padlásra, ahol én is rész vettem a munkában, és a felöntött csöveket igyekeztem elteríteni egyforma vastagon, hogy jól ki tudjanak száradni, nehogy megpenészedjenek.
Amikor befejeztük a munkánkat, hazaérkezett anyám, aki alig ismert rám, mert úgy néztem ki, mint Szurtos Peti a mesében.
Mamám, hogy a bajt megelőzze, azonnal közölte anyámmal:
„Ma nem rosszalkodott, hanem segített a padláson a munkában, azért néz így ki”
Hálásan néztem mamámra, mert ha nem szól, lehet, hogy életemben először lettem volna igazságtalanul elnadrágolva.

Ismét eltelt egy év, mondta tatám, mert náluk nem a naptár határozta meg az éveket, hanem az, amikor szorgalmas munkájuknak köszönhetőem betakarították a termést, és bátran nézhettek a zord, hideg tél elébe.

Délelőttönként még hetekig ragyogó napsütés volt, de ahogyan mondogatták az öregek, minden nap egy tyúklépéssel rövidülnek a napok.
A délutáni órákban, amikor a Nap vöröses korongja közeledett a zenit határához, rohamosan kezdett hűlni az idő, és amint eltűnt a látóhatár rejtekében, hűvösre fordult.
A költöző madarak régen elmentek, és a fecskék, és a gólyák már Afrikában voltak, ahol a ragyogó napsütésben vészelik át a mi fagyos téli hónapjainkat, hogy amikor a tavasz bontogatja első szirmait, ismét visszatérjenek fészkeikre, hogy utódokat keltsenek.
Nappal és este fel-felhangzanak a darvak, és vadlibák kurrogó hangjai, amikor ők is megkezdik a vándorlásaikat.
A vadászok ilyenkor a gyanútlanul szálló vadludakat megtizedelik puskáikkal, és az áldozatul eső példányok finom falatokká vállnak az ügyes háziasszonyok konyháiban.
Még a fagyok beállta előtt a kései szőlőket is leszüretelik, melyekből finom borok készülnek a présházakban.
Nagy versenyfutás ez az időszak, az idővel, mentik, ami menthető, még az első éjszakai fagyok beállta előtt.
Mióta a világ, világ mindig így volt, és így is lesz!

II. VILÁGHÁBORÚ VÉGE

Az őszi napsütésben egy délelőtt belépett az üzletbe egy orosz alezredes, aki az Arad-Csanádi Bank (A későbbi Keri kollégium, a Bérpalota mellett) helyén berendezett Oroszparancsnokság egyik parancsnoka volt.
Valamit mondott oroszul, de anyám nem értette.
Ekkor németül kezdett beszélni, és felcsillant a szeme mikor német feleletet kapott.
Az üzletek előtt volt a tejpiac, ahová nagyon sok ember járt, és tekintettel arra, hogy ezt csoportosulásnak tekintették, így rendszeresen ellenőrizték az orosz járőrök, akik őt fős csoportokban pásztázták az elárusító helyet.
Időnként jelentést kellett tenniük a látottakról.
Az ideiglenes parancsnokságra a távolság miatt nem mehettek el minden alkalommal, ezért azt kérte a tiszt, hogy engedje meg anyám, hogy ott az egyik sarokban foglaljon helyet, és ide bejárhasson a jelentést adó katona.
Anyámnak feltűnt, hogy nagyon sápadt, beteges külleme volt a tisztnek.
Tudok segíteni valamiben, látom, hogy nem érzi jól magát, – mondta?
Erre az alezredes elmondta, hogy nem régen megsebesült, de nincs semmi baj, lassan gyógyul a sebe.
Az idegen katona láttán, el sem mozdultan anyám mellől.
Ekkor a tiszt elővett a tárcájából egy fényképet, melyen egy hozzám hasonló kisfiú volt. Megmutatva anyámnak hozzáfűzte, hogy a kisfia, akit vagy fog látni még valaha, vagy sem.
Kissé elszomorodott, és hosszú ideig csendben ült szenvtelen arccal.
Időnként bejött az üzletbe egy katona, aki katonásan jelentett valamit oroszul, amit senki sem értett.
Így volt ez már több mint egy hete, amikor egy hetipiacos napon, verekedés tört ki az elárusítók és a vevők között.
Repültek az edények, majd csörömpölve törtek össze.
Az alezredes kilépett a boltból, pisztolyával a levegőbe lőtt, mire pillanatok alatt ott teremtek a járőrök. Parancsnokuk valamit mondott nekik, mire lehúzták a kirakat redőnyeit, és kordont képezve elállták a bejárat ajtaját, miközben futva jött az erősítés, és rendet teremtettek a verekedők között.
A katonatiszt még hetekig ott ült a már megszokott helyén, élvezve a kályha melegét.
Közben barátságot kötött velem, és minden nap valami finom nyalánksággal látott el.
Makón talán nekem volt a legtöbb cukorkám abban az időben.
Anyámmal is egyre többet beszélgettek, mikor nem volt vevő a boltban.
Elmondta, hogy Kijevben van a családja, és ha megéri oda fog visszamenni, ahol egy gyár főmérnöke volt, mint gépészmérnök.
Egy reggel bejött elköszönni, anyámnak kezet csókolt, nekem megsimogatta a fejemet, meghajolt, és elment.
Soha többé nem hallottunk róla!
A boltba járó vevők sokáig még érdeklődtek utána.
Hozzászoktak szimpatikus megjelenéséhez, és nem mindennapi jó modorához.

Ezek után hosszú hónapok múltak el, és Makón lassan, de helyre állt a rend.
A Tél fagya is kezdett felengedni, majd megjelentek a gólyák, fecskék, és a többi költöző madarak. A melengető napsugarak, új életeket keltettek, és kivirult a kikelet.
Eljött a május, és visszatért az emberek életkedve, mikor szárnyra kelt az örömteli hír: 1945. május 08-án véget ért a II. Világháború.