II. VILÁGHÁBORÚ VÉGE

Az őszi napsütésben egy délelőtt belépett az üzletbe egy orosz alezredes, aki az Arad-Csanádi Bank (A későbbi Keri kollégium, a Bérpalota mellett) helyén berendezett Oroszparancsnokság egyik parancsnoka volt.
Valamit mondott oroszul, de anyám nem értette.
Ekkor németül kezdett beszélni, és felcsillant a szeme mikor német feleletet kapott.
Az üzletek előtt volt a tejpiac, ahová nagyon sok ember járt, és tekintettel arra, hogy ezt csoportosulásnak tekintették, így rendszeresen ellenőrizték az orosz járőrök, akik őt fős csoportokban pásztázták az elárusító helyet.
Időnként jelentést kellett tenniük a látottakról.
Az ideiglenes parancsnokságra a távolság miatt nem mehettek el minden alkalommal, ezért azt kérte a tiszt, hogy engedje meg anyám, hogy ott az egyik sarokban foglaljon helyet, és ide bejárhasson a jelentést adó katona.
Anyámnak feltűnt, hogy nagyon sápadt, beteges külleme volt a tisztnek.
Tudok segíteni valamiben, látom, hogy nem érzi jól magát, – mondta?
Erre az alezredes elmondta, hogy nem régen megsebesült, de nincs semmi baj, lassan gyógyul a sebe.
Az idegen katona láttán, el sem mozdultan anyám mellől.
Ekkor a tiszt elővett a tárcájából egy fényképet, melyen egy hozzám hasonló kisfiú volt. Megmutatva anyámnak hozzáfűzte, hogy a kisfia, akit vagy fog látni még valaha, vagy sem.
Kissé elszomorodott, és hosszú ideig csendben ült szenvtelen arccal.
Időnként bejött az üzletbe egy katona, aki katonásan jelentett valamit oroszul, amit senki sem értett.
Így volt ez már több mint egy hete, amikor egy hetipiacos napon, verekedés tört ki az elárusítók és a vevők között.
Repültek az edények, majd csörömpölve törtek össze.
Az alezredes kilépett a boltból, pisztolyával a levegőbe lőtt, mire pillanatok alatt ott teremtek a járőrök. Parancsnokuk valamit mondott nekik, mire lehúzták a kirakat redőnyeit, és kordont képezve elállták a bejárat ajtaját, miközben futva jött az erősítés, és rendet teremtettek a verekedők között.
A katonatiszt még hetekig ott ült a már megszokott helyén, élvezve a kályha melegét.
Közben barátságot kötött velem, és minden nap valami finom nyalánksággal látott el.
Makón talán nekem volt a legtöbb cukorkám abban az időben.
Anyámmal is egyre többet beszélgettek, mikor nem volt vevő a boltban.
Elmondta, hogy Kijevben van a családja, és ha megéri oda fog visszamenni, ahol egy gyár főmérnöke volt, mint gépészmérnök.
Egy reggel bejött elköszönni, anyámnak kezet csókolt, nekem megsimogatta a fejemet, meghajolt, és elment.
Soha többé nem hallottunk róla!
A boltba járó vevők sokáig még érdeklődtek utána.
Hozzászoktak szimpatikus megjelenéséhez, és nem mindennapi jó modorához.