ISKOLÁS KOROM KEZDETE

1946. szeptember elsején véget ért a boldog gyermekkorom zavartalan időszaka, és szüleim beírattak a makói Deák Ferenc Állami Általános Iskolába.
      Nővérem (Hajnalka) ekkor már lánypolgáriba járt, így mint nagylány új táskát kapott, és én megörököltem a bőr hátitáskáját. Felsőbb osztályban eltávolították a háti észről a hordozó szíjakat, és egy fogantyú felszerelésével aktatáska lett belőle. Ezzel a táskával érettségiztem le, és a katonasághoz is elkísért, ahol kölcsönadtam egy társamnak, akitől a vonaton ellopták.
      Az „új” táskámba kissé kényszeredetten pakoltam be egy olvasókönyvet, egy számtankönyvet, és egy hittankönyvet, három füzetet és egy számtáblát, amelyen tíz sorban 10-10 golyó volt, 5-5 kék, és piros valamint palatáblát, végül ceruzát, radírt és hegyezőt egy fatolltartóban.
      Mai gyerekek talán el sem hiszik, hogy mi palatáblán kezdtünk tanulni írni, mely tábla valamivel nagyobb volt a füzeteinknél, és egy kis madzagon lógó szivacs volt a kiegészítője.
      Ezekből, a kellékekből állt a felszerelésünk.
      Az említett számológépén megtanultuk a négy alapműveletet, és feleléskor a tábla mellett álló hatalmas számoló táblán adhattunk számot kialakuló tudományunkról.
      Manapság a gyerekek zsúfolásig megpakolt táskát kénytelenek cipelni már az első elemiben is, amely súlya vetekszi egy katonai hátizsákéval.

Az kezdeti izgalom elmúlása után az évnyitót követően bevonultunk az osztályterembe, ahol kellemetlen iskolaszag uralkodott, ugyanis ebben az időben gázolajjal voltak felkenve a termek padozatos burkolatai. Takarítás szempontjából ez kényelmes volt, mert elég volt csupán felsöpörni, és már ” tisztaság” uralkodott a teremben.
A másik kellemetlen meglepetés a WC-ben ért bennünket, ahol a kátrányos fal olyan erős szagot árasztott, hogy könnybe lábadt a szemünk tőle.
Ha valamiért betérek egy mai modern és valóban tiszta iskolába, a régi pszichikai hatás emlékeként, még most is hajlamos vagyok rá, hogy az egykori iskolaszag legyen úrrá rajtam, legalább is képzeletemben.

A 35 fős osztály mindenható „ura” Szász Ernőné tanító néni lett, négy éven keresztül, aki kis alacsony kövér, számunkra öregasszony volt.
Tekintélyét vonalzójával igyekezett fenntartani nem túl változatos körülmények között: körmösből és fenekesből álló repertoárjával.
Egyszer megütöttem a körmöm, és kissé megfeketedett, de szerencsére nem esett le.
Otthon bepanaszoltam tanító nénit, amiért olyan nagy körmöst adott, hogy attól megfeketedett a körmöm. (Persze ebből semmi sem volt igaz)
Anyám másnap bekísért az iskolába, panasszal élve a fenyítés módja ellen.
Tanító néni szabadkozott, hogy ez lehetetlen, hiszen ilyen nem fordult elő pályafutása alatt.
Azt elismerte, hogy valóban kaptam körmöst, de állította, hogy ahhoz komoly ütés kell, hogy így megfeketedjen a körmöm.
Elnézést kért anyámtól, én meg büszke voltam magamra, hogy bosszút álltam a szadistahajlamú tanító nénin.
Ezek után abban a kegyben részesültem, hogy én kivétel nélkül négy évig csak fenekest kaptam, azt viszont bőségesen, de ezeket otthon bölcsen letagadtam, mivel előfordulhatott volna, hogy hazai környezetben párja is lett volna a délelőtti fenyítésnek.

Még két hét sem telt el, amikor padtársammal, Kovács Jancsival, valamin összekaptunk, ami verekedéssé fajult. Javában fojtogattam, mikor belépett tanító néni, aki két-két nyaklevessel békét teremtet közöttünk, miután feltápászkodtunk az olajos padlóról. Makarenko elmélete szerint egy időben elhelyezett pofon nevelő hatású lehet. Utólag már sokszor rájöttem, hogy milyen bölcs megállapítása volt ez Makarenkónak, ugyanis egy éltre szóló barátság alakult ki ezután Kovács Jancsival, mely ötven évesen bekövetkezett haláláig tartott.
Mindkettőnknek ebből az esetből lett az első ellenőrzői beírása, amit otthon hitelesítettek.

Tanító néni családja Erdélyből került Magyarországra. Származásának mivoltát soha nem tudta levetkőzni, és még ma is fülembe csengnek az időjárás okozta megnyilvánulásai: Gyúlok meg, fagyok meg.
Az iskolától nem messze laktak, ma a Deák Ferenc utcában pékség van a házuk helyén.
Férje festőművész, rajztanár volt, aki a későbbiekben nagy tudása ellenére sem tudott megtanítani: rajzolni, festeni.
A művészeteknek ez az ága olyan magas volt nekem, mint a választási malacnak a kamatszámítás.
Teljesen érzéketlen voltam hozzá, aminek most érzem igazán a hiányát, mikor unokáim kérik, hogy rajzoljak valamit nekik.
Ha elkerülhetetlen a rajzolás, mindig ráírom, hogy mit ábrázol műalkotásom, így a későbbiekben, ha valamelyik csöppség véletlen megkérdezi, hogy mi van a képen, elolvasom a feliratot, majd határozottan mondom válaszomat, és így sohasem tévedek.

Előfordul, hogy valamelyik osztálytársammal találkozva felelevenítjük a régmúlt emlékeit, és érdekes módon még ma is úgy emlegetjük első tanító néninket: tanító néni! 
Sokszor megfigyeltem, a tíz, tizenkét éves gyerekek már elhagyják ezt a titulust, és ha a tanítójukról, tanárukról beszélnek, egyszerűen: Kissné, Bálintné, vagy Kovács, Jenei a nevük a pedagógusaiknak.
Ezekért, a tiszteletlen megnyilvánulásokért nagyrészt a média is felelős: hisz a huszonéves riporterek a 90 éves riportalanyt Jánosnak szólítják, nehezükre esik hozzátenni a bácsi jelzőt.
Nem nagy büszkeség öreg bácsinak lenni, de a tények, tények, melyek visszafordíthatatlanok.

Közeledve a Krematórium első lépcsője felé, még mindig büszkeség tölt el, ha gyermekkorom megelevenedik előttem, és visszagondolok a múlt szép emlékeire: nagyon eleven, csintalan gyerekek voltunk, de sohasem neveletlenek!
A most felnövő generációból sajnos kevesen fognak ilyen emlékekből táplálkozni.