AZ INFLÁCIÓ ELŐZMÉNYI ÉS KIALAKULÁSA

A születésemet megelőző II. Világháború kitörésétől a háború végéig állandó inflációs körülmények sújtották az országot.
Az infláció nem máról-holnapra alakul ki, hanem egy hosszú folyamat végterméke.
A huszadik századra kiépült a tőkés Magyarország bank –és hitelrendszere.
Kereskedelmi banki funkciókat ellátó pénzintézetek, takarékpénztárak, hitelszövetkezetek, földhitelintézetek 1901-1905 között sorra nyíltak.

A húszas években a nagy budapesti hitelintézetek fiókjai vidéki városokban is teret kaptak.
Míg Budapesten 11, addig vidéken 96 új bank és hitelszövetkezet kezdte meg működését.
A hazai bankrendszer jellemzője lett az erős bankközpontosítottság, és a kisméretű specializáció.
Így a hitelintézetek és takarékszövetkezetek mindegyike csaknem valamennyi pénzintézeti üzletággal foglalkozott, ezért a helyi hiteligényeket, és pénzügyi szolgáltatásokat ellátó kisebb takarékpénztárak, hitelszövetkezetek száma bővült dinamikusabban.
A pénzintézetek aktív üzletágai között meghatározó helyet töltöttek be a jelzálogkölcsönök, melyek hosszúlejáratú kölcsönök voltak.
A huszadik század első évtizedeiben kibontakozott a tőkekoncentráció.
17 legalább tízmillió korona saját tőkéjű bank birtokolta az összes hitelintézet tőkéjének több mint harmadát.
Így a jelzálogkölcsönzés, folyószámla vezetés kizárólag az üzletkörükbe tartozott.

Ez idő alatt az erős korona volt a fizetőeszköz, melyet az aranyalapú pengő váltotta fel.
A pengő 1926. december 27-én került forgalomba.
Kezdetben legnagyobb címlet 100 pengő volt.
Az 1930-as évek végétől jelentkező infláció hatására nagyobb címletek is megjelentek.

Az infláció a háború éveiben gyorsuló ütemre váltott, és 1945 tavaszától a világtörténelem legnagyobb mértékű értékcsökkenését produkálta.

1946. július végén, a Magyarországon forgalomba lévő bankjegyek együttesen 600 000 dollárt tettek ki.
      A világtörténelem legnagyobb inflációját az 1946. augusztus elsején bevezetett forint zárta le.

1946 júliusában 1 dollár 4. 600. 000 quadrillió pengő volt, ami a 10-nek a 17-ik hatványa.
A forint kiadásakor a tallér volt a fő vetélytárs.

1946-ban bevezetett forint fedezetéül az MNB nyilasok által nyugatra hurcolt 28 tonna aranytartaléka szolgált.
Ezt az aranytartalékot 1946. augusztus 6-án Amerika visszaszolgáltatta a magyar államnak.

Az 1946-os pénzügyi reform negatívuma: megkezdődött a magyar bank –és pénzügyi rendszer lebontása, és szovjet mintára való átalakítása.
Ennek ellenére az infláció újból csak a 70-es évektől indult meg újra, ami jelenleg is csak kisebb-nagyobb mozgást jelent, és aránylag stabilnak mondható.

Az infláció idején teljes elszegényedés volt az országban, és az elértéktelenedett pénz hatására létrejött a cserekereskedelem. (Pl. krumplit adok répáért, gyökérért stb.)
Mint kisgyermeknek nekem is volt egy életre szóló emlékem: Az iskolánk udvarán megjelent egy vándorárus, aki nagyon szép furulyákat árult. Elsőosztályos gyermekként megkérdeztem, mennyibe kerül egy furulya? Az árus többmilliós összeget mondott, amit felírt egy kis cetlire, mert gondolta, hogy el fogom felejteni.
Otthon nagy könyörgés árán sikerült kiharcolnom, hogy vehessek másnap a furulyákból egy kedvemre valót.
Boldogan vittem a maréknyi pénzt az árusnak, aki a pénz láttán annyit mondott: Csak tegnap volt ennyi az ára kisfiam, mára már sokkal több, és annyi pénzért, amennyit hoztál, nem tudok adni furulyát.
Szomorúan vettem tudomásul, és a nálam lévő több millió pengőért vettem egy tasak pattogatott kukoricát.
Egy későbbi visszaemlékezést említenék meg: A világhírű Tabányi zenekar Budapesten az Emke Bárban muzsikált. A híres zenekarvezető mesélte el egyszer a rádiónyilatkozatában.
Minden zenész zárórakor megkapta a konyakban átszámolt fizetését. (a konyak ára követte az infláció mértékét) Ha nem azonnal költötték el a frissiben kapott fizetésüket, pár óra múlva már nem ért semmit.
Egy ismerősünknek a bankban volt törlesztő részlete, amit házvásárlásra vett fel. A hosszú lejáratú hitelt kifizette egy doboz gyufa áráért. Szerencséje volt, mert az ilyen akciót másnap már megszűntették.

Ezekben a ma már hihetetlennek tűnő években kezdtem az életem első ismerkedését a pénz világával, mely az emberek egész életét meghatározza.
A pénz nem boldogít, (szokták mondani) de a hiány nyomorba dönt.
A nincstelenség vagy vantalanság a bűnözés egyik legismertebb velejárója.
Akinek nincs van-ja az a nincstelen. A van, hiányában megszűnik, kilátástalanná válik az élet, és vannak, akik rabolni kényszerülnek, és lesulytanak egy galambfit, ahogy Tiborc mondja el a híressé vált panaszában. (Bánk bán)
Nagyon sokszor jutnak eszembe ilyen gondolatok, mikor a kukából élelmet szedő embereket látok!
E filozofikus gondolatok után visszakanyarodok az első osztályos életem valóságához. –

Elérkezett a várva-várt első téli szünet az iskolákban. Egy reggel anyám magával vitt, a boltjába, helyesebben mondva húzott a ródlimon.
Pár óra múlva ónos eső zúdult a városra, amely tökéletes korcsolya pályává varázsolta az utcákat.
A Deák Ferenc utca kocsiútja úgynevezett bogárhátú út volt. Ennek a tulajdonságának következtében képtelenség volt a veszélyes kocsiúton átmenni a túloldalra.
A szomszéd kereskedő Gyurka nevű fia, szintén ott volt szüleivel a boltban.
A csúszós utat kihasználva féktelenül csúszkáltuk az utcán. Mivel megállt az élet senki nem szegte kedvünket a zavartalan szórakozásunkban.
Mint élelmes gyerekek egy kis kereseti lehetőségért feláldoztuk a jégpálya örömét, és rossz zsákdarabbal betekertük a cipőnket, így aránylag biztonságosan tudtuk menni a jégen, és ötven fillérért szánkónkkal átszállítottuk a túloldalra azokat, akiknek arra volt dolguk.
Persze az ötlet nem a mienk volt, hanem egy öregasszonyé, aki, nem mert nekivágni az átkelésnek, és megkérdezte: Gyerekek nem vinnétek át a másik oldalra?
Mikor átvittük, áthúztuk, kettőnknek adott egy pengőt. Ratkai Miska a szomszéd inasa miután látta, hogy milyen nehezen csúszkálva jövünk vissza, akkor állt elő a zsákos ötlettel, ami jól bevált.
Egész délelőtt, mint a révészek, úgy teljesítettünk szolgálatot a várakozó utasok kiszolgálásával. Mikorra beszórták homokkal az utakat, és helyreállt a rendes közlekedés, mi a lehetőséghez mérten szép kis summával lettünk gazdagabbak.

A téli szünet vége után az első tanítási napon Szász tanító néni bejelentette az osztálynak, hogy másnaptól iskolába jövet mindenki hozzon fát, vagy szenet magával reggelente, mivel elfogyott az iskola tüzelőkészlete, és a Tüzépen sincs, így ha nem hozzunk tűzrevalót, hidegben kell ülnünk az órákon.
Egy ideig ez így ment, de végül nagy örömünkre bejelentették a fagyszünetet, ami két hétig tartott.
Később gimnáziumi tanuló korunkban is megismétlődött ez a szomorú helyzet!

Nagy nehézségek árán, de végre beköszöntött a tavasz, majd a tanítás vége, és második osztályba léphettünk, ahogy a bizonyítványunkban feltűntették ezt az örömteli tényt.
Mint „nagyfiú”, ha otthon meguntam a játszást, vagy a tatámék kimentek a bigecsükbe, egyedül elmehettem az egyenes úton anyám boltjába, melynek környékén mindig volt játszótárs, és soha nem unatkoztunk.
Egy esetben sok rossz tetőcserepet öntöttek le a Lőwenbach pékség előtt a tetőjavítás idején.
Az összetört cserepekkel rajzoltunk, firkáltunk az aszfaltra. Valamelyikünk kitalálta, hogy a cserépből származó port súrolóporként lehet használni. Gyurka barátom bement az üzletükbe, és hozott egy pár papírtasakot, majd elkezdtük a nagyüzemi termelést.
A cserépport rásóztuk az utcán közlekedő asszonyokra, akik miután megnézték a tasak tartalmát 50fillért adtak egy fél tasak általunk készített első osztályú súrolóporért, ami mint később kiderült kifogástalan volt, kormos lábasok tisztításakor. Az eredeti súrolópor pedig meglehetősen drága volt. Így a”Kecske is jól lakott és a káposzta is megmaradt.”
Ez a jól sikerült üzletünk mindaddig virágzott, míg Gyurka barátom szülei nem vették észre a tasakok fogyását, és fel nem számolták tevékenységünket, mivel egy üres papírtasak ára 60fillér volt.
Utólag, mint felnőtt ember jót nevettem ezen a kereskedelmi tevékenységünkön, míg rá nem jöttem, hogy akkor mi úttörők voltunk a későbbi nagyüzemi üzletpolitika alakulásában, melynek következtében rengeteg üzemet, gyárat be kellett zárni, és csődöt jelenteni.

A nyári szünetben, mint nyolcéves nagyfiúra, már nagymamám rá merte bízni, a mintegy harminc libából álló falka legeltetését az utca hatalmas gyepén.
Eleinte még elvoltam az unalmas foglalatossággal, de egy idő után szerettem volna menekülni megbízatásom súlya alól.
Állandóan azon törtem a fejem, hogy mitévő legyek célom elérése érdekében. Végül az unalom jött segítségemre, ugyanis kényszeredett helyzetemben, néha tótágast álltam, vagy cigánykereket vetettem a libák közelében.
A libák ezt látva, mintha bombát dobtak volna közéjük szerteszét repülve menekültek a közelemből. A nagy ricsaj hallatára mamám sietve jött segítségemre, mivel arra gondolt, hogy kóbor kutyák támadták meg a falkát.
Látva mamám közeledését futkostam a libák között, mintha szerettem volna összeterelni azokat, mire még nagyobbá vált az ijedtségük.
Mamám hívó szavára, végül ismét falkába verődtek, és miután látta mamám, hogy valamiért nem maradnak velem, beengedte őket a helyükre.
Másnap újból libapásztor lettem, és miután egyedül maradtam a libákkal, a nemrég tanult flikk-flakkal kiegészült repertoáromat is bevetettem az eredmény elérésének érdekében Az eredmény még sokkal nagyobb volt, mint gondoltam volna.
Még tízperc sem telt el, amikor mamám látva a kialakult kaotikus helyzetet ismét beengedte a megriadt falkát.
Így sikeresen befejeződött libapásztori rövid pályafutásom.

Ennek a pásztori életemnek tudhatóan kiszoktam az utcára, melyet anyámék mindig tiltottak. Jól nevelt gyermekként megkértem mamámat, hogy engedjen ki játszani.
Rövid gondolkozás után beleegyezett, de kikötötte, hogyha meglátom anyámat hazafelé közeledni, azonnal fussak be, mert nem akar vitát szítani a családban engedékenységével.

A koradélutáni órákban nyolcan-tízen mindig falkává rendeződtünk a többi utcagyerekkel, és fékevesztett, játékok sora lett úrrá rajtunk.
Az óvoda és a temető közötti Hosszú utcán hajtották a csordát haza a csordajáráról. A több száz tehén órákig vonult hazafelé.
Március 21-én hajtották ki először a csordát és szeptember 29-én fejeződött be a legeltetés.
Az első pár napon a tehenek gazdái várták a lábonjáró tejcsarnokokat, de pár nap múlva maguktól hazataláltak, és a kapu előtt, ha véletlen nem várták őket, elbőgték magukat bebocsátásra várva.
Sokat gondolkoztam azon miért nevezték el e jámbor állatokat szarvasmarhának, mikor néha okosabbak, mint sok ember, és mégis ők a marhák?
Mikor megjelentek az hazatérő tehenek előőrsei, mi nagy vehemenciával üldözésbe vettük azokat, és előszeretettel zavartuk őket egy darabig, majd visszatérve a kiindulási helyünkre újabb tehenek lettek célpontjaink.
Zavartalanul szórakozhattunk ilyeténképpen, mert a csordás csak pár óra elteltével érkezett meg a csorda utolsó teheneivel. Érkezését már messziről hallottuk, ahogyan cifrázgatva fújta bádog dudáját, mely „művészi” produkcióját mindig csodálattal hallgattam.
Mint korábban írtam nagyapám is volt csordás, így lehet, hogy a génjeimben átöröklődött a tehenek iránti vonzódásom, és azok terelgetése társaimmal kialakult rendszer szerint.
Későbbi zenész pályám lehet, hogy a csordás dudájának hallgatásával ívódott be szervezetembe.
Annyira kötődtem egy idő után e szórakozásunk gyanánt űzött játékhoz, hogy ennek köszönhetően, és tatám katonai előadásainak tudhatóan, ha valamelyik felnőtt feltette a gyerekeknek szánt legbutább kérdést:
Mi leszel, ha nagy leszel? –
Kihúztam magam, és büszkén válaszoltam: – Csordás, vagy katonatiszt!
Szerencsére egyik sem lettem, különösen a katonaéletet utáltam tiszta szívemből.

E szórakozásom teljesebbé tételének érdekében addig nyaggattam tatámat, hogy végül kötélnek állt, és készített számomra egy igazi sallangos karikásostort.
Mikor másnap megjelentem szerzeményemmel, olyan óriási sikerem volt vele, hogy még a szokásos ronygylabdát is félretettük, és sorban állt a mezitlábos sereg egy-egy durrantásért, illetve a tehenek zargatásának felhasználásához.
Annyira belemélyültünk e minden napos foglalkozásunkba, hogy szinte sportot űztünk belőle.

Valamelyik vén banya az utcánkban elmesélte anyámnak kisfia kicsapongásait, amiért a mai napig sem értem, hogy miért nem, de elmaradt a hátsó fertályom felhasználásaként alkalmazott eredménytelen jó útra térítés?
Másnap viszont az utcai játékokat felváltotta ismét a bolt körüli játszóterem igénybevétele, melynek érdekében anyámmal kellet végigrohannom az utcát, mivel minden alkalommal késében volt, és néha már várták az üzlet előtt a vevők.
A munkaszobában dolgozó 10-12 asszony mindig mosolyogva köszöntötte, mintha jelezték volna: – megint elaludt.
Száguldásunk közben megkérdeztem, miért nem maradhattam a mamámmal otthon?
Azért mert nem lesz belőled utcagyerek – volt a felelet.
Ha most öreg fejjel visszagondolok rá, őszintén el kell ismernem, hogy igaza volt, de annak köszönhetően, hogy mindketten dolgoztak apámmal, – igazi utcagyerek voltam, és erre boldogan emlékszem vissza.
Nővéremnek, Hajnalkának fogalma sincs arról milyen a gyermekkor. Ő igazi dédelgetett jó kislány volt, akinek a mai napig is izomláza lesz, ha végignéz a TV-be egy sportműsort.

A nyári tikkasztó hőségben, a déli órákban, szinte megállt az élet, aki csak tehette nem mozdult ki a hűvös szobából.
Gyurka barátommal az üzletek előtti gesztenyefák árnyékában húztuk meg magunkat, és valami hasznos tevékenységen törtük a fejünket.
Miután semmi sem jutott eszünkbe, kértünk szüleinktől 50-50 fillért és elmentünk a Lélek cukrászdába fagyit venni, hogy valamelyest lehűtsük magunkat.
A fagylaltos akkurátusasan vékonyka fakanalával rákente a tölcsérre a fagyinkat, és lassan nyalogatva elindultunk vissza a boltokhoz.
Alig tettünk pár lépést, amikor gyermekzsivaj ütötte meg a fülünket. Mikor a hang irányába néztünk, boldog mosoly ült ki az arcunkra. A mostani totózóval szemben volt egy hatalmas ivókút. melynek közepében állt az a korsós lány, amelyik a Szervita Kápolna előtt van most felállítva. A szobor talpazatából minden oldalon egy-egy oroszlánfejből folyt a víz.
A medencét körülvevő kör alakú dekoratív küllemű beton falon 10 vagy 12 oroszlánszájból, szintén állandóan folyt a víz.
Ide jártak itatni a fuvarosok lovaikat.

A gyermekzsivaj keltői boldogan, zavartalanul, lubickolva élvezték a kút medencéjének hűsítő vizét. Gyurkával összenéztünk és percek múlva ott fürdöttünk mi is a 60-70 cm-es vízben.
Mikor jól kifürdöttük magunkat a gimnázium előtt álló Kossuth Szobor talpazatánál napoztunk egy ideig, majd ismét elnyeltek bennünket a kút habjai.
A városban ekkor még nem volt fürdő, de a mi bandánk kivételes kegynek tartotta az ivókút medencéjét, mely a nyári örömök előkelő helyére került, és minden nap bearanyozta életünket.
Az örömünkbe viszont üröm is vegyült, és a város vezetői elrendelték ennek az illegális fürdőnek a felszámolását.
Erre az utcaseprőket jelölték ki, akik időnként váratlanul megjelentek, és a fürdőző gyermekeket célpontul véve, seprőikkel igyekeztek bennünket meggyőzni arról, hogy tilos játékot, fürdést űzünk.
Az ilyen inzultálások után kiugráltunk a medencéből, és ahányan voltunk annyi felé szaladtunk.
Miután így sikeresen végrehajtották az akciójukat, elégedett mosollyal a távozás hímes mezejére léptek.
Seprőjével a kezében az egyik bácsi ott ment el közvetlen mellettünk, és szinte alig hallható hangon odaszólt:
”Várjátok meg, míg elmegyünk, utána fürödhettek kedvetekre.”
Tudomásul véve az üzenetet az elkövetkezőkben, ha észrevettük közeledésüket, kiürítettük a medencét, és úgy tettünk mintha nem történt volna rendellenesnek tekinthető dolog.
A tikkasztó hőségben még anyám is legálisnak tekintette fürdőzésünket, csupán azt kérte, hogy mindig jelentsem be, ha „strandolni” megyek.
A város vezetői rájöhettek a turpisságra, illetve az utcaseprők részrehajlására, és egy alkalommal kirendelték ellenünk a tűzoltóságot, akik fecskendőikkel célpontul véve bennünket próbáltak elterelni a kút környékéről.
Eszükbe sem jutott, hogy az edzett társaság külön szeretettel fogja venni a hideg zuhancsot.
Munkájuk végeztével magunkra hagytak, mi pedig a győzelmünk hőstettét egy kiadós lubickolással ünnepeltük meg.